Koptatott szavak

Szavainkat nem az idő koptatja,
hanem mi magunk:
használva könnyelműen,
léggömbként eregetve,
súlytalanok lesznek
a hangok és ideák.

Könnyedén mondjuk, hogy „haza”,
használva vitában,
kiejtve gúnyosan,
újságok címlapján,
netes csetszobákban,
miközben velünk szemben
sírkövek némállanak:
ők nem ejtették ki talán ezt a szót,
csak nevében némán haltak,
mikor ezt akarta a történelem.

Más súlya van a szavaknak,
túl a határon,
másik országban,
mégis egy hazában:
itt a „haza” a „hűséggel”
alliterál, titkos táncot jár.
Itt a „magyarhoz”
nem teszik hozzá: „miért?”.

Mégis, ne higgyétek,
hogy kis-Magyarországban,
némák vagyunk,
hogy a mi szívünkben is kopnak e szavak,
mert valahol a mélyben,
a lelkek rejtekében,
bennünk is él a hit,
hogy van még becsület,
s nem veszett a haza,
hogy a hűség nem lehet hiábavaló.

Valahol a mélyben
megdobban szívünk:
nem akkor, mikor a szónokok
remegő hangon,
eladván eszméik
hívják a hazát,
de akkor sem, mikor koptatott szóként
minden elé csüggesztik
állandó jelzőként, hogy magyar,
mikor már minden előtt ott a szó: nemzeti,
nem akkor,
mikor jelmezként
viselnek pártát és bőgatyát.

Nem dobban meg szívünk,
mert nem találjuk hazánk
a harsogó magyarkodásban,
tucatjával állított magyar zászlókban,
a mikrofonba simult hazugságban,
az ökölnagyságú kokárdában,
a Nagymagyarország autómatricában,
az üresen kongó nem, nem, sohákban,
a könnyes szemmel emlegetett
három tenger mosta határban,
a reklámként koptatott régi mondákban,
az elrendelt s letudott március idusában,
a lagzikon énekelt magyar nótákban.

Mégis, megdobban szívünk
mikor az élet csendesül,
mikor az akarat kovácsol hitet,
mikor az álom tetté alakul.

Megdobban szívünk,
mert tudjuk,
az Úr áldja meg a magot,
mit kezünk elvetett.
És a koptatott szavak
már nem alszanak.