Aranyló karjait nyújtogatja
a Nap odafönt:
idők kezdete óta ragyogja
a földet körül.
Kering a szép Föld, szerelmes régen
szíve igában;
nincs a világban párja, éltető
hódolatának.
Társaival mind áldoz, a forró
ős vonzódásnak
képzeletében egyedül társa
a napkirálynak.
Néha tombol, sírva toporzékol
kérge megreped;
rengve, gyűrődve, tüzes haragot
égbe röpítve.
Szerelme erős, inkább osztozik,
kilences a kör
hová tartozik, Vénuszra néha
méreg nyelvet ölt.
A hódító pedig csak mosolyog
- kilenc feleség!
- sóhajt egy nagyot, majd legszebb karja
földet érve vés:
óceán partjának homokjába
égeti bele
üzenetét: a legkedvesebb vagy
szeress örökké!