In Memoriam

Kívántam, hogy érezzem csókod mégegyszer a számon,
Akartam, hogy együtt feküdjünk mégegyszer az ágyon;

Egymásba gabalyodva, szerelmesen,
A másikat csókolva hevesen.

Akartam, hogy lássam barna tekinteted,
Melyben ott csillog minden érzelmed,

De az egész csak álom marad:
Te már sosem leszel szabad...

Szám helyett a lepel csókol,
Szád helyett az emléked bókol,

Már csak a koporsó öleli körbe tested,
S én már sosem lehetek Veled.

Mikor mondtad, mi a baj, csak bámultam;
A kórházban már csak élniakarásodon ámultam.

Sokan figyelmeztettek, óvtak,
De sosem hallgattam a szép szóra.

Végig melletted voltam, az utolsó pillanatig.
Az utolsó leheletig, szívdobbanásig.

Fogtam a kezed, mert azt mondtad, félsz.
Mondtam, nincsa mitől, ha már elmész.

Nem akartad.
Nem akartam.

De ember tervez,
Isten végez.

Hitem meginog:
Nélküled nem bírom!

Mégis jövök rendíthetetlenül,
Vitatkozok veled szemtelenül...

Csak állok sírva, hagyva, hogy a könnyek
Végigcikázzanak arcomon, miközben

A virágot sírodra helyezem,
És halkan dúgom: "Szeretlek!"

Haláloddal elveszett lelkem egy darabja,
Összeomlott minden, amit akartam.

Terveztünk esküvőt, nagy családot,
De helyettük csak halált kapok.

Kimondatlan ígéretek, szavak lógnak a levegőban,
De már semmi jelentőségük, hogy itt vagy a temetőben.

Emlékszem még az arcodra, az első napról:
Mosolyog szád a szemeddel együtt, tekinteted ragyog.

Kisfiús mosolyod szinte gyerekké varázsol,
Az arcodon kívül semmi mást nem látok.

Mióta itt fekszel, nem akarok haza menni,
Nem akarok a lakásban egyedül lenni.

Nézni mindenki szánakozó tekintetét,
Csak azt akarom, hogy mellettem legyél.

Mikor elhagytál, utánad akartam menni...
De képtelen lettem volna magunkkal megtenni.

Már nem csak én vagyok, hanem MI,
Ketten, egy testben, olyan érzés, mint-

Ha visszakaptam volna belőled egy kicsit,
Amitől újból könnyezek egy picit.

Érte kell élnem, ha nem is örökre,
Szívemnek mégsem teljes az öröme.

Az egészet együtt terveztük el,
De én viszem végül véghez.

Tudtuk mindketten, hogy mit vállalunk,
De a dolgok másként alakultak. Fáradtunk

Eleget, hogy eltervezzük a dolgokat,
Hogyan ne legyünk boldogak.

Eltéphetetlen kapocs volt kettőnk között,
De végül mégsem az élni akarás győzött.

A betegséged elvitt örökre tőlem,
De ígérem, ő felnőtt lesz, s öreg.

Tudni fogja, hogy az apja szerette,
Mellette volt, amíg tehette,

Mellette állt élete végéig,
Szerette utolsó leheletéig.

Kérlek, vigyázz magadra odafenn!
Mert biztos, hogy ott vagy, nem lenn,

Te vagy és voltál a számomra a tökéletes ember,
Aki küzd, harcol, még akkor is ha nem mer...

Ha nincs értelme, ha mindenki várja,
Mikor szűnik meg vérének árja...

A távoli jövőben lesz talán valaki,
Akinek mégegyszer tudom mondani,

Mit jelent nekem,
Mennyire szeretem.

De te, te szívemnek egyetlen,
Mindig is szeretett ember,

Nevetésed, mosolyod örökre velem marad; emlékül
Hogy egyszer minden elsötétül...
De a szerelem soha el nem évül!



In memoriam:
V. Gábor
1981.május 4. - 2007. július 28.

Nyugodj békében szerelmem!