Hullócsillag

Hirtelen csillantál fel,  komorság ködös éjjelén,
Eget rombolva szórtad rám sugaraid vad tüzét.
Belevésted nevét, heges szívem kősziklájába,
Ezentúl, örökké ég bennem léted izzó lángja.

Fénylő szemed mennyei teremtés lelkét rejtegeti,
Gyönyörűséged a múlt zord fellegeit elkergeti.
Ölelésed, csókod eszménye: álmaim üldözője.
Te vagy szívem királynéja: reményem védelmezője.

Melletted önmagam vagyok, megszűnik a külvilág,
Angyal vagy, ki rossz órákon az áldását hinti rám.
Nemes lelked világítja létem szürke falait,
Nélküled végem, nem imádhatok így másvalakit.

Veled minden könnyebb, mintha letépné a vállamról
A keresztet, mely a vétek égető poklához leláncol.
Jóságos nimfa, aki a porból kincset varázsol,
Bárcsak látnád, bárcsak tudnád, szívem mi mást palástol.

Arcod tükröz mindent, mi jóságos, mi a földön nemes,
Álmod megalkotja a csodát, mely eddig nem létezett.
Perzselő csillagba zárt kincseskamra a lelked mélye,
Ezeregy bátor lovag sem merészkedhet a végére.

Csak szállsz az égen, néha lepillantasz még a világra,
S én csodállak. Lelkemben kinyílik szerelmünk virága.
Reménytelen álmaim megtévesztik a valóságot,
Nem tudom eldönteni: szerelmem áldás-e, vagy átok?

Egyre távolabb kerülsz tőlem, esélyem perce lejár.
Te vagy minden álmom, melyet az idő lakatja bezár.
Nyújtom feléd kezem, de már eltakar az éjszaka.
Emlékeimben élni fogsz: Remény Hullócsillaga.