Hó...

Esik a hó, mert fagy,
olvad, mert könny hull a szemből a szomorú lánynak,
Nem is lány az, csak kőszobor,
Nem is könny az, csak hó!

Szenvedés volt a neve régen,
de megszakadt szíve a fagyos télben,
nem volt ki felmelegítse fagyos lelkét,
Mert nem tudta feledni szerelmét.

Megszakadt a szíve a hó láttán,
Mert reménykedett, tűnt szépek után,
Siratták őt is sok könnyel,
Felolvadt tőle a hó is, melyet úgy gyűlölt.

Ott áll most sírján a szoborlány,
S’ ha hull a hó, elered szeméből a a jeges víz,
De nem él szívében már a kín,
Mert ő csak egy szobor, az összetört szívű lány hamvain