Emlékszem jól,
hogy is feledhetném
szívem sebesen kalapált,
még a lélegzetem is elállt
mikor megláttalak, olyan volt
akár egy villámcsapás.
Minden gyorsan történt és hirtelen,
még most sem egy pár nap elteltével
sem értem teljesen.
Semmit nem tettél, csak köszöntél
és megmondtad neved.
Mégis, ez a pár másodperc
maradandó nyomot hagyott bennem.
Azóta sokat gondolok rád,
mikor eszembe jutsz
szívem, testem ketrecéből
hevesen kívánja a szabadulást.
Mikor lehunyom szemem,
magam előtt látom arcod,
mely oly hirtelen megfogott.
A fekete haj, a szemüveg,
a kedves hang, minden tökéletes.
Mikor meséltek nekem rólad:
Kedves, szerény, aranyos, segítőkész,
tisztelettudó, jó hallgatóság,
lehet vele normálisan beszélgetni,
komoly és még sorolhatnám,
már akkor, az elmondottak alapján
szimpatikussá váltál, ezt még fokozta
a röpke személyes találkozás.
Egyre csak azon jár az eszem,
hogyan kerülhetnék hozzád közelebb.
Mondták azt is, félénk vagy,
ezért vigyáznom kell,
nehogy túlságosan nyomuljak.
Igaz, én is nehezen nyílok meg idegeneknek,
de mindent megteszek, hogy
elindítsam ezt a történetet veled.
Mert lehet, hogy Te vagy az,
akire már oly rég várok.
Talán majd benned a társam örökre megtalálom.
De motoszkál bennem egy érzés
kicsit félek újra szeretni,
nem akarok megint csalódni.
Ha újra összetörik a szívem,
nem biztos, hogy darabjaiból lesz erőm
megint újra éleszteni.
Így nem tehetek mást, minthogy megpróbálom
és csendesen remélem, hogy Veled
majd talán tényleg boldog leszek.