Híd

Zavaros cseppek felett láttam egy hídat
Karcsú volt és biztató, oly hívogató.
Ködfoszlányban derengett,
Azt hittem, tán megmenthet.

Próbáltam elérni
Próbáltam felérni
De tőle többet nem kérni,
Mint, hogy engem átengedjen.

Átsétálni rajta óvatos léptekkel,
Megcsodálni ívét, igaz szeretettel.
Korlátján kihajolni,pillérét érinteni,
Rábízni életem, remegéssel hinni.

Megnézett magának és büszkén mosolygott,
Honnan is szedhettem én ezt a gondolatot ?
Engem áthidalni lenne az ő feladata,
Nem mondta de hallottam, ez a gondolata.

Sorsomba nyugodva hömpölyögtem tovább.

Apró kavicsot, iszapot hordozott áram,
Hullámokba görnyedt öregedő hátam,
Dallamot csobogtam hosszú éveken át,
A hínár, mint ajándék, volt csak délibáb.

Észre sem vettem, valaki figyel minket,
Fehérlő ormok odafenn pityeregnek.
Olvadó könnyük csurran és cseppen,
Tán bánatom elmosni igyekezetben ?

Nem kell nékem segítség!- zubogtam,
De már saját hangomat sem hallottam.
Jött az áradat, s nem volt megállás,
Sziklák is gördültek, indult az áradás.

Harag és lilán sugárzó őrület közelgett,
Gátat rakni magamnak nem lehetett.
Láttam a véget, mind a pusztulást,
Értelmetlen hangjegy széthullást.

Megöltem volna egy hídat? Nem. Én nem!
Nyomait elmostam, magamban viselem.
Az enyém lett örökre, csak én ölelem,
Ismét boldogan csörgedezem .