(Halk remények vernek sátrat...)

Halk remények vernek sátrat
új vágyaim oldalán.
Új remények fuvoláznak
reggel tájt az ég fokán.
Estét kérek angyalimtól.
Lassú óra perce jár…
Részemet az ezer jóból
biz’ kivenném végre már.
Kivenném, mert minden este
barátomról álmodok,
ahogyan lehull a könnye,
mint nőkről a bársonyok,
s én csak állok némán, szótlan,
hosszú, hosszú éjeken,
mert nekem is fáj a szóban
leledző bú-végtelen.
Vakult házak romja békít.
– Romra verve, mégis áll.
Csöndesen a remény ékít,
halkan, amint holt viszály.
S hogy miként lesz? Nem tudom még,
– minden jó, s a semmi rossz –
s közben ő dologban, s az ég
önmagában omladoz.