Halálvágy

Senki sem tudja mennyire fáj nekem,
Mennyire fáj, hogy létezem,
Éjjel-nappal vétkezem
Gondolatban, tettben, szóban,
S csalódtam már minden földi jóban.

Az ég felé emelem hát két kezem
S síri hangon azt kérdezem:
Miért?
Miért kéne tovább élnem?
Miért viseljem el keserédes létem?
Tovább miért ezt az utat járnám
Ha könnyeden elrepülhetek egy angyal szárnyán?

Kuporognék egy szoba sötét sarkában
S várnám míg valaki könnyeim meglátja.
Egy angyal vágyú lány vérkönnyeit
Kit a halál ölelése s csókja hívón int.

S nem bánom már ha vétkezem
Senkit sem zavar, hogyan létezem
Senki nincs ki megfogja két kezem
S ki beragyogja létem édesen.

Elterülnék csendesen a hóban
S várnám hogy részem legyen égi jóban.
Fetrengek ehelyett itt a porban
S hagyom hogy bántsanak tettben, s szóban.

Hagyom hogy megöljenek, megöljék lelkem
Mikor elmehetnék szépen, kecsesen, csendben.
S nem is kéne senkit kérnem hogy elnézzen
Nem érek senkinek se annyit hogy féltsen.

Nincs is hát mitől félnem
Ha elmegyek nem lesz ki sírna értem
Nem kell magamtól sem tartanom
Hisz ez nem kín, hanem jutalom.

Járni sem vagyok már képes
Rettegek amerre nézek
A kedvtől s örömtől is remegek
S szintén ijesztenek az édesen csillogó álom fellegek.

Ha egy percre is csendben nevetek
Tudom nemsokára megint szenvedek
De már nem kell magam védenem
Megedződött már lelkem s szívem.
Csalódtam már apámban, magamban
S abban is kinek minden titkomat elmondtam.

Amerre megyek mindenhol azt nézem
Hogy dobhatnám el hitvány földi létem,
És már biztosan tudom mi az mit lényem akar
Hallani, hallani akarom a mennyei kart.