Feltétel nélkül...

Ismeretlen érzés tört ma reám,
Valami érthetetlen hangulat,
Fényesítve megfakult aurám,
Elfeledtetve mind a gondokat.

Álmomban újra táncoltál velem,
Kezem szorítottad, - már szinte fájt -
Forgott velem az egész táncterem,
S lelkemből az öröm kiabált.

Mi ez megint? Honnan merít erőt?
Hisz az élethez már nincsen joga.
Te voltál! Halálra ítélted őt!
Statisztált hozzá az élet maga…

Harmadszor szenvedem szerelmedet,
Tizennyolc éve csak reménykedem,
Hogy megkapom megfagyott szívedet,
S egy pillanatra boldoggá teszem.

Ám a te életed boldog! És kerek!
Minek egy magamfajta szerető?
Tudom: én is sokat veszíthetek
És minden ember elfelejthető.

Felednem kell. Azt hiszed, nem tudom?
Őt kell szeretnem, mert Ő értem él!
De szívemnek bárhogy parancsolom
Egyre éhesebben csak téged remél.

Minden este eldobom az álmom,
Aztán reggel, mikor felébredek,
Rám vigyorog bosszantón az ágyon
S kér megint, hogy írjak neked.

Korán van, de már „bútol” a gépem
Remegő kezem billentyűk felett,
Álmos szemmel a monitort nézem
Hátha „K.ZS.” már bejelentkezett.

Nincs levél, üres a postaláda
Már visszajelzést sem küldesz nekem,
Jól teszed, ismét egy lecke mára…
Mért gépel mégis két bolond kezem?

Elárultam csúnyán mindazt, ami szent...
Kockáztattam, hogy tudd mi bennem ég…
Zsolt! Te vagy! Akinek mindig! És mindent!
Feltétel nélkül... megbocsátanék...