Epilógus

Nem hiányzott az ihlető fájdalom,
Éheztem én is egy boldog csókra,
S felépítettem egy egész világot
Pár elejtett közhelyre és bókra.

De lám, ismét hazug volt minden,
Itt már csak a szívem szava tiszta.
Bár mit ér mindez, ha megint saját
Balgasága keser-levét issza.

Túl rég volt és túl soká húzta
Pillantásod azt a bűvös madzagot,
Észrevétlenül hálózta be lelkem,
És lényed mára mindent áthatott.

Nem merek már a szemedbe nézni,
Félek, előtted nyitott könyv lenne,
S a hidegtől, mit benned találok
A könnyem is lassan eleredne.

Jéggé-kővé dermesztettem szívem,
Min nem fog majd a tűz és kalapács,
És lásd, kezem reszketve megint
Újabb szomorú feledés-gödröt ás.

Eltemetlek mélyre, hol a szél sem
Ad több apró kósza hírt rólad,
S csendben megbánom az édes vétket -
Hogy megismertelek -, így utólag.