Elveszve

Menekülök valami elől fejvesztve,
Az élet kiszámíthatatlan útján elveszve
Feltehetem a hatalmas kérdést valakinek,
Melyet egy szóval jellemezhetek: minek?

Felüvöltöttem magamban, mikor észrevettem
Semmi értelme annak, hogy a világra jöttem.
Azóta folyamatos némaság honol fejemben
És csak menekülök elveszve a rengetegben.

Valami azonban még sem stimmel.
Eddig csend volt, most pedig valaki énekel
Hallom még csak egy, állandó hangon
Szinte épp hogy, alig hallhatón.

Számomra ismeretlen világ az,
Mely közeledik, de érzem, hogy igaz.
Talán választ adhat ez az új hang
A kérdésre, mely régóta a fejemben pang.

Idővel egyre közvetlennek éreztem az igazságot
A védelmet, a jót, melyet ez a hang nyújthatott.
Puha, meleg, és jó volt számomra,
Mint kisded számára édesanyjának karja.

De hisz miért lenne más ez a dallam,
Mint az összes eddigi szólam
Mely eddig lelkemet támadta,
Szívemet hazug karjaiban ringatta.

Nem. Ez túl szép, hogy igaz legyen.
Nem ez a dal lenne már az egyetlen
Amelyik megcsalt, és más útra terelt el
Hogy meneküljek, szembenézzek a rengeteggel.

És újra csend ült le mélyen az elmémben.
Megint megnyilvánult a kérdés a minek-ben.
Ám ez sokkal mélyebb, mint eddig bármikor,
Ez az üresség egy rossz átok, egy mérgező kór.

Kietlen a tudatom az ének nélkül
Amit eltoltam magamtól hiú félelmül.
Belátom, hibáztam. Jól tudom.
Visszahallani, mint az elején, már nem tudom.

Még most is vágyom rá, hogy újra támogasson,
Megvédjen, s anyai karjai közt ringasson.
Az örök, monoton kérdésre végre válaszoljon
És ne engedje, hogy más, hamis dallam meghazudtoljon.

Hát Ti hatalmas teremtők, ha léteztek!
Adjátok vissza életem értelmét, melyet elvettetek,
Hisz ha figyelmeztettek, hogy ne féljek tőle,
Nem menekültem volna el előle!

Ő az. Ő az a hang, melyre szükségem van.
Mely irányt adó, és megmutatja, mi merre van.
Annyira hiányzik, hogy azt el nem mondhatom.
Nélküle ebben a világban, csak elveszve botladozhatom.

2001. május 21