Eltűnök halkan

Kisírt szemmel ülök az ágyamon,
a meleg ellenére is remegek 
takarómat magamra húzom,
a kín alább hagyott már 
bennem a zokogástól.
De lelkem még háborog 
enyhülésért kiált.
Nem értem ezt az egészet,
nekem tényleg nem jár 
egy kis boldogság?
A szenvedéseimnek már 
megfizettem az árát,
mennyit kell még elviselnem?
Kérdések köröznek a fejemben,
és érzem, gyűlik bennem a harag.
Elegem van, üvöltenék: 
legyen már elég!!!
de nem teszem, nem szabad.
Hiába tenném, nem értenéd.
Tényleg ennyire vak lennél?
Nem látod? Miattad vagyok ilyen!
Csak Rád van szükségem, 
de nem törődsz velem 
nem figyelsz rám, 
elfoglalt vagy.
Megértem, legyek türelemmel? 
rendben. Csendben maradok
és így hullok darabokra,
hogy nehogy zavarjalak.
Közben néma kiáltás 
hagyja el ajkam:
"Hahó, itt vagyok!
Szeretlek! Hiányzol!
Vedd már észre!"
ezzel a hangtalan 
könyörgéssel tűnök el halkan.