Csoda

Hihetetlen perceket kínáló reményként léptél elém,
de én semmi őszintét nem láttam belőled,
mégis kisgyermek módjára tápláltad magad belém,
mikor még menekülhettem volna előled.
Jóllehet, félnem is kellett volna tőled...

Szemeimről eltűnt a fekete fátyol, ha rád néztem,
csak hogy rózsaszín köd vegye át a helyét,
s mégis bámultalak, rendíthetetlen merészen,
mint a sivatag rabja egy vad folyó csermelyét,
mikor a szikkadtság már elvette az eszét.

Megkaptál mindent, ami bennem mélyen rejtve volt,
mert napraforgóként neked kiszolgáltattam,
ám a csoda csak egy napig tartott, s feljött a Hold,
én pedig leszegett fejjel egyedül maradtam,
miután érted hiába, de mindenem feladtam.