Csend

Hallgatom a csendet, mély és komor.
Lelkemben megannyi kétség honol.
Emlékszel még rám, vagy elfelejtettél?
S agyadban egy szürke folttá tettél?
Emlékszel még a régi szép időkre?
Vagy az emlékeid elvesztek örökre?
Tudod e még, mit már sokszor mondtam?
Nálad szebet, még soha nem láttam,
Örökkön szeretni foglak én téged,
Míg e szív hajt, míg el nem ér a végzet
Addig én ittl eszek, s minden nap várlak
Remélem, hogy egyszer talán megtalállak
S lelkembe végre béke száll majd,
Ez az, mit lelkem régóta óhajt
Ha egyszer megtalálllak, el nem eresztelek
Emlékeimben mindig megőrizlek
Megmaradsz majd nékem, örök ifjúságban
Ott leszel majd vélem, minden pillanatban,
Ott leszel és semmi nem vesz el,
Szívem boldogan él ezzel a ténnyel
Tudja, hogy lelkében mindig megtalálhat
Tudja, hogy tőled többet már nem várhat
De mit ér az élet, ha nincs kivel élni?
Mit ér e lét, ha nincs miért folytatni?
Miért kell folytatni e végtelen harcot?
Ha nem nyerhetek mást , csak örök kudarcot?
Kudarcot kudarcra halmozva élek,
De minden nap új reménnyl kelek
Reménykedve bízom, egy szebb jövő iránt.
Reménykedve nézem a holt idők porát.
Por, mely magában foglalja a létet
Por, mely megmutatja,mit ér az élet
Ez irányít, hajt, vezeti utadat
Ez segít, bíztat, mutatja a múltat
Melyből sokat tanulsz, és talán rájössz majd
Mi volt az érzés, mit az erdő eltakart?
Rátalálsz igaz, s valódi lelkedre
Ezen lélek mélyén az igaz érzelmekre
S talán a jövő tartogat még szépet...