Csak nézlek

Tűz fényénél bámulom a semmit
S olyan szótlan vagyok. Csak nézlek.
Emlékek rohannak meg újra, újra...
Oly szívesen felejtenélek...

Már csak csöndesen, meredve nézlek.
Messze, a távolra mered szemem.
Folynának rég készülő, nagy könnyeim:
Ott vagy, hová nem érhet kezem.

De én mégis, mégis kérdem újra
Miért kell újra neked szívem törnöd
Lelkem mélyébe löknöd akaratom
Miért kell, oh, ismét előjönnöd?!

Idő gyógyítja lelkem sebeit
Miket kacagva rajtam ejtettél
De örökké jönnek helyette újak
Hiszen engem sosem szerettél!

S mégis, továbbra is csak nézlek,
Mert te mindig visszajősz, kísértesz
Az arcomon a nagy, keserű mosoly -
Szívemnek rossz dolgokat vétesz.

Csak nézlek, nézlek rendületlenül,
S te mégsem nézel vissza már rám
Én is álmodok, valahová messze
De még előtted az óceán.

Csak nézlek mindig, sírni volna jó
Ha néha egy-egy emlék rohamoz
Fegyvert nem ad nekem, csak emlékeztet:
Én bolond, milyen gyenge vagyok!

Mikor sírnék, mert nem bírom tovább
Még kapok nyilat bolond szívembe
Te emlékeztetsz örökké, ó, igen
Én álmodtam a végtelenbe...

Én bolond, a szerelemtől kába
Én hittem a szép pillanatokban
Tudhattam volna, nem csak hegyek vannak;
Hogy együtt, nem vagyunk a sorsban.

Én néztelek mindig, te gúnyoltál
Szívem gyengeségét kihasználtad
Összeomlottam, de mégis sebeztél
S utólag tán te fájlaltad?

Talán a te büszkeséged, az volt
Hogy én ejtettem rajta a csorbát...!
Hinni bennem se hittél, soha, soha!
Hisz csak te láttad az óceánt!

Csak nézlek, ámulok, miért van ez így?
Mindig csak mondod, azt súgod nekem
Hogy bár gyorsan múlik minden, az idő
Ezt az embert sosem feledem

S bár hív még engem a messzeség
Eresztenélek el a nagy szélnek,
Én fázom, mindig fázom, egyre jobban
Örökké csak töprengek, nézlek,

Mindig belém hasít a gondolat
Hogy sebeim gyógyulatlanok még
Hogy akkor is nézlek, hegyen keresztül
Mikor hangod elfújta a szél

Mert én egyrecsak bámulok feléd
Nézek feléd, te mégsem nézel rám
S én csak nézlek, merengőn, csak nézlek:
Örökké köztünk az óceán!