CF43F És ahogy én...

A vonat ajtaján keresztül nézlek,
mosolyogsz, integetsz,
mint talán még sosem.
Kezeddel rajzolsz
el nem múló időt,
a mát, s az együtt töltött éveket.
Húznánk a percet,
hogy ne induljon még a szerelvény,
az út mely tőled messze visz,
s nem tudni, mikor fordul újra feléd.

Nem volt forralt bor,
tarka naplemente,
nem koccintottunk a boldog új évre,
mégis
minden benne volt a csendes percekben,
Karácsony-várás,
köd a folyó felett,
a gát, hol annyiszor sétálsz nélkülem,
cigifüstként szálló álmaink,
a tudás, hogy jöhet bármi,
mi összetartozunk,
hogy milyen sok,
s milyen üres-kevés,
mit egymásnak jelentünk.

Állsz és integetsz,
nem törődsz vele,
hogy mit látnak meg az ismerőseid,
pedig tudom, integetni nem szeretsz.

Indul a vonat,
lassan lépdelsz elfele,
léptenként fordulsz vissza,
mint ki az időt fordítaná,
de nem lehet…

Ahogy lépdelsz,
lépted karácsonyi dalt idéz,
tisztát, kedveset,
járásod táncol szememben,
mint egy angyalé.
E dal legyen mindig velem,
míg sorsunk össze nem vezet.