Búcsú

Utolsó soraim írom neked,
Talán lehangol, talán majd megérted.
szívem már fáj, úgy szeretlek,
Soha el nem feledlek téged.
Köszönöm az álmot, melyet valóssággá tettél,
Hogy a szürke hétköznapokba színeket vittél.
köszönöm a csókod, a türelmed,
köszönöm, hogy eltüntetted a félelememet.
Féltem, hogy úgy élek le majd egy életet,
Hogy nem tudom meg milyen az amiről annyian beszélnek.
Fátyol, hol minden ködbe borul,
S csak a jót látod a másikban, mikor öledbe hull.
Milyen nem félni, hanem szeretni,
Izgalmakkal telve ismerkedni.
Milyen újra vágyni egy találkozóra,
Milyen újra szomjazni egy lopott csókra.
Gombóc van a torkomban mikor ezeket írom neked,
Hiszen folyamatosan törnek felszínre az emlék képek.
Nem akarom elfejteni...
Csak a múltban, néhány pillanatra vissza emlékezni...
Elmennék a várba, hol egy nemzet emléke alszik,
S szívünk heves dobbanása, mindezt életre keltik.
Emlékeznek majd a falak melyek között jártunk,
S csendben őrzik meg minden apró titkunk.
Egyszer majd születik egy kotta,
mely a mi dalunkat tartalmazza.
Halk hegedű hangját, dúdolja majd sírva,
Bele borzong majd a pálca, minden egyes húrba.
Ha majd egyedül sétálsz, és megérint a szél,
Tudd, hogy a mi emlékeinkről mesél.
Halk morajlása álomba ringat,
Ahol majd újra mosolyogva fogadlak.
Ahol nem lesz majd bűn csókolni téged,
És az idő végtelenjében elveszhetek benned.
Emlékezz majd e szavakra ha fáj a szíved,
Ha majd úgy érzed kopnak az emlékek.
Tudd, hogy nem vagyok távol tőled,
Emlékezni fogok rád ameddig csak élek!