Tégla, kavics, csikkek
álmatag halmaza
padok lába alatt,
mellett üveg flakon üvegek
katonás sora tántorog.
Lépcső, pad, párkány
közöttük szándék imbolyog.
Tétova lila mezben
ül, ül szúnyog száll,
csattan a kéz,
üvegért nyúl, iszik
átadja és néz
a fekete sötétségbe.
Nem kábán csak várva
egy mindig várt jelre
és ül, ül.
Felkel, közelebb jön
kéz indul,
kéz indul
nem kell üveg.
Az éjszaka így is épp elég részegítő
nincs itt meleg
éppen jó így,
padon ülve
hallgatva.
Másra nem figyelve
csak arra amit súg,
kuncogni, hallgatni,
elképzelni valamit
ami még nem volt.
Cinkosok tudatlanságot színlelve
tovább adják a tudatlant
és senki sem lát,
senki sem hall.
Láb lép,
pókháló-szövet lebben,
szúnyog és füst száll
gondolatban könnyebben.
Megy minden,
csak a cél nem ugyanaz.
A tudat mást tud,
az üresség falaz,
ma minden
cipzár, párna, lámpa.
Hideg van takaró kell.
A hang halk, tompa
belül, de kívül sikoltó,
metsző kés az éjben
még nem tudják,
de sejtik.
2014. január
