Ballada a tűz mellett

Hazafelé tart baljós erdőn át a vándor,
ki éltében csak egy dicső kalandra vágyott,
s nemrég nyugtalan vágyaitól üldöztetve,
az otthon unalmaitól éppúgy megrettenve,
elbúcsúzott végül a családi háztól,
s magasztos utazásába végre belevágott.

Sokáig tartott neki a gonosz év,
s a visszatérő nyár igéző gondolata
reménykedőn kísértette őt alatta végig,
mint egy üres barlangban visszhangzó név,
hol a hideg, téli hóvihar feladata
eljuttatni a tavaly szomorú emlékéig.

Mosolygásra vágyott, s az elmúlt, vidám órák,
mint titkokkal töltött aprócska amfórák
Pandora kertjében, hol arra várnak már régen,
hogy egy tapasztalt vándor érkezzék,
s őt ismeretlen, távoli világról kérdezzék,
míg ő megfelel a félistenek bűvöletében.

Ám ő zord némaságba burkolózva
hajtja hosszú álomra megfáradt fejét,
türelmet, s nyugalmat kíván csupán egy napra,
síri csendet, mert a lehelet maga is mennydörgés,
s ki oly sokat szenvedett, álma nem a füves rét,
szeme folyton nyitott rés, és ábrázata is sötét.

Láza nem csitul szemet sem,
kalandja örök kárhozat marad az éjben,
figyelő szemek körében szuszog édesen,
s ő nem piszkálja meg tábortűzben a lángokat,
látott belőlük eleget, s úgy mondja; - Tán túl sokat... -,
ezért csak békében ül a megnyugvás reményében.

- Keletre szép a világ, - kezdi váratlanul,
s a parázs vöröse szinte észrevétlen megvadul,
de a vándor folytatja. - az ember szívét is meghatja,
mert a természeten látszik, hogy él, és nem fél,
az emberek dolgoznak, árnyékban senki nem henyél,
s nem hatalomra éheznek, csupán emberi feladatra.

Északon -, magam láttam, - hófödte minden,
és a hideg oly metsző, hogy nehéz volt elhinnem,
de élnek ott is emberek, furcsa népek,
jégsziklából vájt téglaházban családostul is megférnek,
s fagyott tavakon halásznak, de békésen,
ezért tovább álltam félve, nehogy dolgomat lekéssem.

Délen - szólt magabiztosan, s kivárt,
hagyjon alább a tűz. - a sárga fény a távolba űz,
s az észak ellentéte volt, míg jártam az utam,
de arra csak a tengerben találtam határt,
meg egy várost, melynek számos díszes fája,
mint a fűz, s a fejemnyi, szőrös diókat dobálja. -

Elnémul a történetben, mint ki végére ért,
s hátradőlve a gyermeteg kérdéseket várja.
De ő nem! Úgy ül, mint ki eleget beszélt,
s bár nem szól, de rá van írva az arcára,
hogy a nagy történetnek ezennel vége,
hagyják már szegényt megpihenni végre.

Ám az ember olyannyira kíváncsi,
s csak azt kívánja mindennél jobban,
mit szerinte igazságtalanul megvonnak tőle,
s kik vándorútra kelve menekülnek előle,
azt visszatértében nem állja megkérdezni:
- Jó, de mi történt arra, Nyugathonban?

Kezébe temetett arcát felemeli végre,
s könnyes szemekkel néz a csillagos égre,
mint ki menekült, túlélt, s mindent elvesztett,
majd hazáig üldözte egy véres fenevad,
kinek karma belemart, s többé nem eresztett,
ám a biztonság ellenére a múlt még igaz marad.

- Nyugaton becsapott, amit láttam,
s még az ég is máshogy borult fölém,
ám a Nap nem az arcomat égette, nem is a hátam,
hanem a szívemen át perzselt fel lelkemig,
mert megtudtam, miféle a legveszedelmesebb rém,
s nem hittem volna, hogy a harc ily können elveszik.

Harc? - kérdezi, s felszegi fejét. - Ezt mondtam?
Szólj, ha olybá tűnik, hogy szavam túloz,
mert bizony nyomaszt a vereség, mely kínoz.
Nyugaton... - kezdi ismét, csalódottan,
a föld porát bámulva félszegen. - olyan, mint itt!
Istenek játszanak velünk, mégis kicsiny a hit! -

Hallgatósága hátrahőköl értetlenül,
a láng magasba csap, s támad erőtlenül,
mert a vándor állja már a halálos tűzharcot,
s kardját az izzó farönkök közé vágja,
mint ki éltének végét már oly büszkén várja,
s nem fél tőle, mily pusztítást végezhet ott.

Kialudtak a lángok, s már alig parázslik,
sötétbe borult az éj, s mint megannyi rejtély
csillagának fényében csak pár apró izzás látszik,
az is gyenge már. - A tűztől többé ne félj!
Nem bánt. - hallatszik a vándor nyugtató szava.
- Csak ma volt e látomás Hádész otthona! -

A név hallatán mégis feltör a rémület.
Vajh mi dolga lehet eme ifjúnak az Alvilággal?
S miféle lehet az említett nyugati őrület,
ha életre kelt árnyat, Istent, és tüzet,
s mégis egyetlen bátor ember felvállal
oly derék küzdelmet, mint Dávid Góliáttal?

- Majd egy éven át boldog voltam, - szól,
s a vándor szava a lélek legmélyéig hatol,
hogy végére érjen történetének immár,
mert továbbállt ellensége, s rá vár valahol.
- otthonom volt szerető asszonyomnál,
s a hely többé nem az otthonom már.

Az Istenek irigyebbek az embernél,
csupán ezt tanultam meg keserves utamon,
s Hádész szemet vetett gyönyörű nőmre nyugaton,
de nem állt ki ellenem, s szava mit sem ér,
mert párbajunk azóta is illúziók rettenete,
s asszonyom is nála van, a föld mélyére temetve. -

Szomorkodik hát az, ki őt hallja,
s megértően a bánat szürke dalát szavalja,
közben az utazó karján nyugszik az ő keze,
nagy ám a csend a kis erdei viskó mellett,
hol régen oly sok madár, s állat sereglett,
mintha nem érkezett volna még a hajnal üzenete.

S szorítani kezdi az addig ápoló kéz,
nem engedi a vándort, és nem ereszti el,
a sötétben vörös szempár villan, vádlón ránéz,
égetően, mint az elhaló parázs forrongó izzása,
tükrében felvillan az Alvilág Istenének képmása,
s küzdene a vándor, de kardját nem emelheti fel.

Erőtlenül térdre zuhan, elméje még küzd,
de teste már gyenge, s feladta, esélye sem volt,
s szól Hádész, - Hogy kínzó fájdalmad elűzd,
nem a bosszú fájdalmas útját kell utánam járnod,
jöjj hát velem, s párod mellettem sem találod,
mert meglátod, ő is csak gyarló bűneiért lakolt.

Azzal hamuvá porladtak mindketten,
az utolsó parázs még egy halványat pislákolt,
s madárcsicsergés hangzott fel mindennél szebben,
az erdő sóhajtott, mint ki reményt látott a küzdelemben,
s mire a napfény a kicsinyke tisztásra is behatolt,
elfeledték, hogy az otthonnak milyen története volt.