Az elme mélyéről

Nem szól már a remény halk szava,
A suttogást is elnyeli az éjszaka.
A szelek is már másképp fújnak,
Gondolat-magvak rejtekükbe bújnak.

A kiáltás süket fülekre talál,
A szavak mind elenyésznek, habár
Fennmarad pár, hogy az emlékezés
Gödre legyen az örömnek temetkezés.

Ne szülessen új hit, mely veszendő
Létében elhaljon a kétség tükrében,
S ne hívja a bizakodást életre,
Hisz felesleges, ha senki sem kérette.

Por és hamu, mi belőlünk megmarad,
Ahogy ott fekszünk a romok alatt.
Mit ér hát küzdeni a semmi nevében,
Ha köddé lesz már, mire elérem.