Az éjszaka mítosza

1
Ott, amikor a bíbor lángban úszó
Ködös napvilágot
És a márvány sírkövek és
Haldokló erdők és a Westminster
Híd felett vonagló füstlepte
Felhőket széjjelűzi a sötét,
S neonfénnyel üvöltő, vakítón
Ordító csillagok ezüstös
Fátylán túl feldereng
Valaki

Valaki, ki a szépség és a gonoszság
Vérfertőzött nászából született
Ott kezdődne az éjszaka?
Az álmodás? A fájdalom teli
Kárhozat? A szerelem, a gyönyör,
Az elmúlás?

Hol itt a mítosz, kérdezném
Volt e mítosz, kérdem én
S nemzedékem, e arctalan tenger
E néma fájdalom
E milliárd megolvadt lélek,
Élő sírhalom
Szirénhangon súgja felém:

Nem volt mítosz, nincsen mítosz
Minden csupán legenda volt
Nem volt Isten, s nem volt Sátán
Csak az éjszaka volt.


2
Ott, hol a város homályban úszó,
Rosszul kövezett utcáit járom,
S a szuvas falak közt nem jár más
Csak gyilkosok és művészek és múltjukvesztett
Jazz-zenészek
S hol vágni tudnám a magány levegőjét,
Vagy elveszni érzések óceánjában,
És szomorúszemű lányok sírnak
Vagy papírt gyűjtenek a csavargók
És szemek világítanak némán, vészjóslón
A tűz ködében.
Mindezt elfeledtük régen.

De hol itt a mítosz, kérdezném
Van-e még mítosz, kérdem én
Mert nemzedékem, e arctalan tenger
E néma fájdalom
E milliárd megolvadt lélek,
Élő sírhalom
Sorvadó hangján súgja felém:

Nem volt mítosz, nincsen mítosz
Minden csupán legenda volt
Nem volt jó, s nem volt gonosz
Csak az éjszaka volt.

3
Ott, hol évezredek vonultak el némán,
S megölték őket
Kik élhettek és örülhettek és szenvedhettek
Volna,
Vagy kik szerették egymást, de emléküket
Elmosta az idő és most nem többek
Mint porladó csontok avarral borított sírhalmok
Árnyékában
Vagy azok, kik állatok módjára párzottak az
Utak szélén olcsó bérházakban és ódon kastélyokban
És utána ugyanazokat a csillagokat bámulták
Amiket mi is
És ugyanazt érezték ők is.

De ez volna a mítosz, kérdezném
Ennyi volt a mítosz, kérdem én
S nemzedékem, e arctalan tenger
E néma fájdalom
E milliárd megolvadt lélek,
Élő sírhalom
Révült hangon súgja felém:

Nem volt mítosz, nincsen mítosz
A szerelem is csak legenda volt
Nem volt szabadság, s nem volt rabság
Csak az éjszaka volt.

4
Ne sírj, kedves. Ne halljuk a szelet többé.
Csak ölelj át, szoríts magadhoz, had érezzem
Tested melegét,
S szívverésed, s a fellobbanó szenvedélyt.
Had nézhessek szép szemedbe, mely egyre mélyül,
S magával ránt
Halljam hangod mely fátyolos és gyönyörtől izzó
És mámoros mint a boldogság
Ennyi épp elég.

Te csak ölelj drága. Hallgassuk a béke csendjét, az
Éjszaka csendjét, s azon túl az órát, mely
Most üti az éjfélt.
Éljük túl az éjt.

Mert ez a mítosz, szólok én,
Nincs más mítosz, mondom én
S nemzedékem, e arctalan tenger
E reményvesztett fájdalom
E milliárd megolvadt lélek,
Élő sírhalom
Kiált felém; de hangja
Nem több már, mint az őszi szél.