Leláncolt lelkem testemből
szabadulna, szabadon szállna.
Mindent maga mögött hagyva
repülne ismeretlen tájakra.
Hol nincs bánat, keserűség,
oda, ahol mindig kék az ég,
és a napot nem takarja szürkeség.
Oda, hol nincs igazságtalanság,
szebb a világ, és az emberek
nem marják minduntalan egymást.
Hol mindenkit a hibáival együtt elfogadnak.
Hisz a képlet egyszerű:
Minden ember egyenlő.
Lelkem egy ilyen világba vágyna.
Átprogramoznám én a világot,
szebbre jobbra.
Az emberek agyában átírnám
a gondolkodás módot
Tudom is hozzá a megfelelő kódot.
Nem lenne "nagy átlag" ezáltal
megszűnne a kirekesztettség,
és nem lenne hátrányos helyzet,
megszüntetnék ezzel sok nehézséget.
Nem lenne erőszak, gyilkosság,
megelőznék egy csomó katasztrófát.
Más gondolkodással más lenne a környezet,
ez mindenkinek csak jót tehet.
Élhetőbb lenne az élet
nem lenne benne annyi méreg.
Nem lenne annyi baleset, betegség,
az ember nyugodtabb lenne,
mert tudná, hogy biztos számára a lét
ezáltal hosszabb idő múlva éri el a vég,
és ha a Halál majd egyszer, idős korában
mégis rá talál, boldog szívvel áll majd
alkotója elé, mert szép életet élt.
Program kódom hosszúra nyúlna
mert sok minden van, ami változásra
szorulna de megérné, mert a világot,
az életet szebbé, nyugodtabbá,
élhetőbbé tenném.
De sajnos ez nem lehetséges.
Marad hát lelkem rab
saját testem cellájába zárva.
Tetszett!