Átok a szivre

fák virágoznak, csillognak holdfényben,
Hó kristálya olvad, súgdalózó szélben.
Csillagok ezrei elrejtőznek, lassan,
Megnyilik az égbolt, közel már a hajnal.
Eljön a szép tavasz, vár ránk az új élet,
Mit mindenki kivánt, csalogat, hiv minket.
Örökkévaló szerelmet igér, s beszél,
Csábit, halkan súgja: Gyere te is, ne félj!
Sok ártatlan, rabja szerelem átkának,
Mely lelke foglya lett tavasz csalásának.
Mind megbánják végül, eladták lelküket,
Azért, kinek szive kőből teremtetett.
Sajnos ekkor késő, ütött már az óra,
Ez a sok jó embersorsára lesz hagyva.
A nap sugarai jéggé válnak nekik,
Lelkük békéjét már az ördög átveszi.
Szerelmük lángja, mely hiába gyúl nekik,
Életük naplóját, versét elégeti,
S lelkük előtt pokol kapuja megnyilk,
Az örök szenvedést hangoztatva nékik.