Álomjárta hely

Ott egyszer álmomban jártam,
Ahol egy temető fogságában voltam.
Egy sír mellett összeomoltam,
S a halál hívogatott magával.

A csábítás nagyon nagy volt már,
A holt lelkek vártak rám.
Szólítottak halk hangjukkal,
És semmi nem ért fel hívásukkal.

A zord éjszakában ott remegetem,
Egy régi sírkő mellett hevertem,
Nem bírtam az éjben kiáltani,
S nem tudtam, akarok-e menekülni.

Már szinte égtem a vágytól,
Nem nyugodtam a hangoktól.
Menni akartam irányukba,
Itthagyni mindent, s menni a halálba.

A hangok egyre erősebbek lettek,
Azok a pillanatok feledhetetlenek.
Befogadtak volna maguk közé,
S talán most nem lenne ilyen nehéz.

Sötét hajam lebegett a szélben,
Olyan volt, akár az én lelkem.
A keserűségem lassan átváltott,
Csak menni: ez volt, amit kívánok.

A halál szelének illata elkábított,
Mely semmihez sem hasonlított.
Csak egy dologhoz, ahová vágyok;
A halál kapuja kitáródott.

A kapu előtt a lábam gyökeret vert,
Pedig tudtam, minden csak jó lehet.
A hang már annyira erős volt,
Hogy teljesen a szívembe hasított.

Hasító fájdalom gyötörte a lelkem,
S én magam sem tudtam, mit tettem.
S mikor már a kaput majdnem átléptem,
Felébredtem, s teljesen elkeseredtem.