Állarcod...

A szépség csak egy álca,
Mely a rút belsőt eltakarja.
De az idő halad, az álca kopik,
A felfeslett anyagon a rútság
Egyre jobban átlátszik.

Hajad őszül, szemed színe
Már nem olyan mint a tenger vize,
Nem oly zöld mint a fű,
Hanem csak egyre jobban beszürkül.

Szürke lesz, mint a viharfelhő,
Ajkaid se lesznek szépek,
Egyre jobban kiveresednek.
Nem lesz arcod élettel teli,
Eljárnak feletted Isten kezei…

Bőröd ráncosabb lesz,
Karod remegni fog,
Azt a tollat már nem olyan
Magabiztosan fogod.

Karcsú derekad meghízik,
Vékony lábad elnyúlik.
Eresebb lesz egész tested,
Melleid megereszkednek.

Hasad kockái már nem látszanak,
Kacér mosolyodat elvitte a Nap.
Elszállt feletted az idő,
Szépségedet már nem látja a jövő.

De belsőd rosszsága meglátszik,
Még ha ajkad veres is.
A csúnya vigyort megformálja,
Ez vagy Te, gonosz, mostoha…

Remegő kezeid gyönyört nem adnak,
Csak kapzsik, és mindent ellopnak.
Sok szép unokának ajándékot adni,
Nem állt terveidben: „Nagyi”.

Így hívnak majd az unokák,
Hiába a rezgés, mely testedet járja át.
Lehetsz szép, ha belsőd romlott,
Hoppá! Állarcod már le is hullott..