Ábrándozás

Mint könnyű, nyári szél,
Úgy jöttél, alig vettem észre.
Ifjú szívem életre kél,
S magával ránt a mélybe.

Megáll a Föld egy pillanatra,
Én mégis úgy érzem, forog,
Képtelen, bolond, fájó szeszély:
Megszáll, ha Veled vagyok.

Te ölelsz, s én átölellek,
Örökké erről álmodom.
Tudom, majd fáj az ébredés:
Nem ébredek a karodon.

Ó, édes, szelíd álom!
Ó, könyörtelen ébredés!
Szeress: hidd el, csak erre vágyom,
Múló ábránd nekem már kevés!

Szeressen egy szív, ha sosem
szerették viszont?!
Ki hallgat meg, kinek mondjam el?
Mért érzem azt , hogy karom csak
Boldogság-illatú füstöt ölel?

A füst elszáll, álmom megmarad,
Ó, pedig tudom, nem lehet enyém.
Álmom már másról álmodik,
A füst hiába száll felém.

Ó, úgy akarlak, én naiv!
Kétségbeesett-reménytelen,
Hogy reméljek egy reményt,
Ha nem szeret senki sem...?