Ábránd

Megrezzenek a falevelek,
S a távoli szél felnevet.
A fáradt, vöröslő napkorong a hegy mögé bújik,
Csak szomorú magányom izgató fájása nem múlik.

Itt ülök egy hideg, merev sziklapadon,
Tekintetem megpihen a nyugodt tavon,
És várok, várom, hátha eljön,
Megsimogat és csókol őrjítőn.

De félek, elmúlt már a pillanat,
Mikor még érezte égető vágyamat,
Mégis várok, s ábrándozom,
Csak ez enyhít fájó magányomon.

Elkalandozok: ha újra láthatnám,
Megérinthetném és csókolhatnám,
Boldog lennék, mert újra érezhetem,
Milyen, ha karjaiban éget a szerelem.