A zsarnok és bolondja

A ZSARNOK ÉS BOLONDJA

Vastrónján ült a nagy király
Kezében a Nap, s a Hold feküdt.
S poharából Csillagport hörpintett
Gyöngyöző vörösbor helyütt.

Alant bolondja fújta mélabús dalát
S így szólt a nagyúr: Galád! Galád!
Nevemről ugyan miért nem szólsz soha?
Tényleg bolond vagy tán, vagy csak szíved mostoha?

S hű bolondja felpillantott,
Félretéve dalt és lantot.
Felség! Neked, kinek igájában áll minden,
Mi Ég s Föld közé szorul:
Mit mondhatna egy bolond kinek fejére
A földiség rút köde lustán ráborul?

Sokat szólsz most mégis, paraszt!
Tán nem akarsz dicsérni?
S kérdéseddel akarnál
Parancsom alól ravaszul kitérni?

Nagyuram, úgy hiszem, dalom füled csak sértené:
Királyi főd csodálná, s nevetne, az ki értené.
Ne akard tőlem fényed magasztját hallani,
Mert mit Én Rólad tudok, nem mernéd bevallani.

Szörnyűbb pofon még nem csattant,
mint királyi kéz a bolond fején:
Dalra féreg, parancsomra!
Kezdd mindjárt az elején!

S énekelt a bolond,
de dalában nem volt köszönet.
Nyelvét a Halál forgatta, s a felség
Dalában nem lelt örömet.
Áruló! Éneked szava mind hamis!
Hallgass el, mert nyelved veszem,
de juthatsz bitóra is!

De amaz nem hallotta urának szavát,
S csak egyre folytatta a csúfos balladát.
Keze nyomán ördögök húrja pendült,
S ezer jajvész búgott, mikor hangja felzendült.

Néped éhezik,
Fejvesztve rohan vesztett csatákba, mára
Nincs, kit ne vertél volna át.
Hamis ígéretektől zengnek termeid,
Így vetsz reánk véres rabigát!

Nem szégyelled, hogy bűneid
sora rengeteg, s néped csendjének
szomorú dallamára
Rendezel vad véres szimfóniát?

Fejek hullnak mind a porba,
Kik hozzád igazukat szólták csupán!
S a nép nem tudja már:
Lesz-e még világ, uralmad után?

Eleget hallottam paraszt!
Csúfolódsz, szavad koszos
A hangod régi, vagy talán az eszed poros, inkább
Menj, tégy az Istennél panaszt!

Porba hullt hát a bárd, s vére
Patakokban folyt a míves kastélykőre.
Felsírt a Föld, megrezzent az Ég,
Sikoltott a Szél, s berontott: a nép.

A zsarnok gaz szíve ma kardunkon elég!
S könyörgött a király: Ne még! Ne még!
Hát nem voltam apátok vészeknek idején?
Nem én voltam a vezír, hadaitok elején?

De szólhatott,
szavát a tömeg már nem hallhatta.
Szeme vad fénye kihunyt,
S népe haragos táncba ragadta.

Elhullt a zsarnok, s halálának üdvétől
zengett száz terem, s csarnok,
míg a nép ünnepelt.
S halálhíre, mint pestis, szállt szerteszét.
E hír szült békét, háborút,
Szült száz balladát, s ezer regét.
Teremtett fényes sereget, armadát,
S tollamba adta e mesét.