A vonat hazafelé

Betűz a Nap a vonatablakon.
Arcomon a keser, méla mosoly

Szép lassan feldereng.

Két szemem lehunyom & homlokom
A meleg, vak üvegnek támasztom.

Szép lassan feldereng

Bennem a múlt éj vad, bősz mámora:
Hang, a szín, az egész híg éjszaka;

Kilátás a tóra.

Azt mondta, nem több, éjjeli séta,
Bennem felsírt az ős vadász hangja.

Kilátás a tóra

Többé nem volt fontos. "Én érted, te
Értem", hallgatta a néma este.

A figyelő hold

Látott két embert forradni egybe,
Miközben felhágott a szomszéd hegyre.

A figyelő hold

Az órás szünet után, míg minket
Nézett, ment tovább - befestve a vizet.

Egy hónap múlva

Nem emlékszik majd nevemre sem,
Arcom elmossa az idő. Szemem

Egy hónap múlva

Csak múló álom lesz neki talán.
Hogy elfeledjen, egy év kell csupán,

Vagy még annyi se.

Szép volt a pillanat; szép volt - akkor.
De nekem is elfedi majd a kor,

Talán annyi se

Marad, mint a lepke emléke
A tavaszról. Nem kezdődött - már vége.

Meg nem született

Gyermeket nem sirat a csalfa szív.
Nem kell már - vége. Holt sors nem hív.

Meg nem született

A tiszavirág, de tud szeretni,
Fellobbanni, izzani, halni.

Lassan elhalad

Minden állomása a vad nyárnak.
A pályaudvaron, tudom, várnak.

A lassan haladó

Mese végére írom nyugvást:
& soha többé nem látták egymást.