A szememben lángol

A szememben lángol minden szavad,
A szememben lángol minden vágyad,
Ó, minden, mi tebenned maradhat,
S látom fényleni tűnő árnyad.

A szememben lángol eltünt emlék
Gyönyörű dallama, s szememben
Lángol mind, mit egyszer még szeretnék,
S te olvadsz el tüzes lelkemben.

Te lángolsz bennem, s én lángolok
Egymagam a kopár földek fáradt
Álom-sivatagán. S szárnyalok
Feléd, hogy elűzzem a szép vágyat,

Hogy ne szülessék meg sose gyűlölt
Érzelmed derengő arca. Legyint
Téged álom, mikor félve szűkölt
Félő vad holdfényes éjjel – megint.

Én mindig arra tévedék, merre
Tán te suhantál tova, érezem,
Hogy rajz egésszé vég-kínod teste,
S búsan hunyom le fáradt szemem.

Penyhüdt lelkem börtönéből bomlik
Szét a gyötrelem fehérlő köde,
S csak egyetlen sikoly hallatik
Ha látszik a fekete födele

Örvénylő hullámok tömegének,
S ha elfekszik tenger fenekén
Puha tested, érzed nagy kincsének
Összes átkát: halál e féltekén

Minden már, mi szememben lángolhat,
Minden, mit emlékek képe idéz,
S szíved már hiába vágyódhat,
E örök átok csak téged igéz.