A sötétben

Fekete köpenyében lépdel,
Baráti kísérete, csak az éjjel.
Beborítja, félénk lelkedet,
Megvakítja, erőtlen szemedet.

Nesztelenül átkarolja vállad,
Végigsimít titokzatos ujjával.
Magához ölel, hozzád simul,
Beléd ivódik, sosem tisztul.

Mint vámpír, szívja erőd,
Mely felemészti, bensőd.
Bátorságod egyre sorvad,
Jégkockaként, máris olvad.

A zugokban démonok lapulnak.
Vízköpők várnak, komor kapukban.
Ádáz árnyékuk, már mozdul is,
Karmuk, suta bokád után suhint.

Szaporázod remegő lábad zaját.
A macskakövek élesen fújnak rád.
Hideg lehelet érinti nyakadat,
Mögötted, csak a Gonosz haladhat.

Túl csendes az utca, kopott járdája.
Tán, ma élőholtnak leszel zsákmánya?!
Egy boszorkány suttogva, átkát fonja már.
Nem hiszed, hogy csak a szél fuvoláz.

Átrohansz, házadnak tekergős aszfaltján;
Sápadtan zárod, előszobád ajtaját.
Sebtében, fényes tüzet raksz,
Lángjának közelében kushadsz.

Azt hiszed, a sötétséget kizártad,
Idebent, csak biztonság várhat;
Nem kell, már a szörnyektől rettegned;
Árnyékuk, idebent, nem kegyetlenkedhet.

A világosság fénye lágyan beleng;
Megkönnyebbülten fellélegzel.
Ám a ragyogás, ágyad alá nem lát,
Így, hát felizzik ott, egy mumus szempár.