A nyár után, az ősz előtt

Állok a szélben az eső alatt,
hiányzik egy nyári alkonyat.
Várok az őszben levélszőnyegen,
bús-merengőn eltűnök a ködben.
Látok egy álmot, a hajnali széllel
száll messze tőlem, messze, el…

Árnyalak az emlék, a boldogság,
s a madarak szava is hazugság.
Még szavakat mormol a nyári szél,
de holnap új távoli útra kél,
s magamra hagy engem, végem.
Oly’ leszek, mint a legyőzött félelem.

Hullnak a levelek a ködös térre,
a régi örömre, sok szép emlékre.
Csupaszodnak a fák, sajnálom,
hogy meg nem gátolhatom,
hogy jöjjön az ősz, a tél, a bánat,
hogy a fájdalom vesse meg az ágyat.

Fellegek jönnek, s távozik a fény,
mocsokba zuhan a szép remény,
szívem -oh bolond- azt hitte örök,
s attól félek én, ha elmúlik ölök.
Jönnek a szelek, melyek üvöltenek,
ködbe vésznek -ahogy én- a történetek.

De még keresem kezét, még keresem őt,
a nyár után, az ősz előtt.
Kutatom a célt, keresem a szavakat,
felidézem a mámoros nyári napokat,
a tóba fulladt keserves bánatot,
mely’ itt ül vállamon, pedig elhagyott.