A menekült balladája

Hosszú útra indulok én,
De cipőm régen elkopott,
Utamnak a legelején,
Lábam már összerogyott.

Messze-messze megyek innen,
Visszanézni nem fogok,
Senki sincs ki elkísérjen,
Nem vezetnek csillagok.

Átlépve a fájdalmakat,
Testem el már nem gyengült,
Megrontva a szép lányokat,
Így lettem menekült.

Csábítottak szépségükkel,
Hiú, csodás mosolyok,
Bódítottak szép szemükkel,
Ártatlan, csalfa lányok.

Mikor eljött a sötét éjjel,
Vadul törtek én reám,
Vasvillával, éles késsel
Döfött hátba a hazám.

Úgy éreztem fájó szívvel,
Épp ideje indulni,
Akartam, nem engedett el,
Juhász Gyula, Petőfi.

Sok-sok érzést eldaloltam,
Kezem már húrtól veres,
Hogy érzéseim mind elmondjam,
Kezem még tollat keres.

Hosszú út áll még előttem,
De félek, hogy majd elveszek,
Mi lesz ha elfordul tőlem,
Az a lány kit szeretek?

Mi lesz hogyha majd üvöltök,
De hangom senki nem hallja,
Mi lesz, ha majd megszökök,
Mikor nem üldöz senki haragja.

Tudom jól, hogy valamikor még,
A zene lesz a halálom,
Zsebemben egy búcsú vers rég,
Hozzád szól, barátom!