A kunyhó

Gyermekkorom szép emléke,
Tisza parti kis kunyhó.
csodás napok, nagy élmények,
s mellettünk hömpölygött a nagy folyó.
Forró nyár volt, nagy aszály,
a szélben csörgött a kukoricaszár,
fájó, megperzselődött vállamon,
óriási kendő, volt az oltalom.
Gyermek kezem dologra fogták,
szorgos Nagyanyám biztatott:
"Gyorsan, szaporán!
Estére, végeznünk kell, kis unokám."
Sötét fellegek hadrendbe álltak,
elkezdődött az égi háború,
az ég csatornái sorra megeredtek,
de ott volt nékünk, a kis kunyhó.
Szalma illatú menedékünk mélyén,
fáradt testünk, kis időre megpihent,
éjféltájban vad erővel, a vihar
elsodort mindent.
Ott álltunk, elázott vackunk romjai felett,
mitévők legyünk? - Én sírtam,
mire Ő, felnevetett.
"Van menekvés" mondta,
nosza fürgén, a hátára kapott,
mint édes terhét, magához szorított.
Futásnak eredt Nagyanyám,
én már nem féltem,
mert Ő, vigyázott reám.
A gátőr ,meleg tejjel,
puha ággyal fogadott,
Nagyanyám testét, körém fonva
átkarolt.
Így, hát a vihar ellenére
folytattuk az éjszakát,
reggel vidám borjú bőgésre
ébredt, a kibővült család.
Szép emlék maradt számomra a
Tisza parti kis kunyhó,
mert kettesben voltunk,
és ez nagyszerű volt,
csuda jó.