A Csend és az Éj

Ismertem egy lányt,
Ki sosem beszélt.
S egy fiút,
Ki csak éjszaka élt.

Vándorok voltak mindketten,
Szabadság lakozott szívükben.

Külön utakon jártak,
Mégis egymásra találtak.
Hosszú út állt mögöttük,
Bánattól fáradt lelkük.

De mikor ösvényük eggyé vált,
Alig hitték a csodát.
Tudták, ezt a sors hozta,
Jövőjüket összekovácsolta.

Virágok nyíltak körülöttük,
Madarak csiripeltek felettük.
A Nap boldogan rájuk mosolygott,
Az ég napokig nem is háborgott.

Ám a víg idő egyszer véget ért,
Sötét felhők hada bajt ígért,
Villám cikázott a messzeségben,
Szél süvített az erdőkben.

Kegyetlenül lecsapott rájuk a világ,
Nem kímélte őket a zord valóság.

Szerelmüket megfojtotta a goszság,
Lelküket elragadta egy más világ.

A lányt elfogta a némaság,
A fiúra a sötétség mért csapást.

Életük együtt véget ért,
A bánat szívükbe visszatért.
Fájdalom élt már csak bennük
Minden más kihalt belőlük.

Ismertem egyszer egy lányt,
Ki boldogságot remélt,
S ismertem egy fiút,
Ki szerelméért élt.

De elnyelte őket a mély...
Ők voltak Csend és az Éj