A bolond már csak én vagyok

Tagadhatatlanul sokat
Gondolok egyvalakire.
De oh! Milyen a gondolat!
Meddő! Nem vezet semmire.

A gondolatot tetté nem váltom,
Ily szókat nem veszek számra,
Pedig micsoda nyugalom
Ereszkedne szemhéjamra!

Nem lenne több: egy mozdulat,
Mellyel ajkam szóra nyitom
És számból köpve hangokat
Az egészet mind bevallom

Pirulva és megbánva mind
Feladva hát Büszkeséget.
Miért van az, hogy óva int
Mégis az egész sereglet?

Miért van, hogy azt sugallja,
Azt ordítja, szinte sikít
Bennem a józan ész szava,
Hogy ez biztos nem üdvözít,

Sőt! Hogy én ezt nem tehetem?
Csupán képtelen vagyok rá.
Azt hiszem, ez az egyetlen
Elfogadható indok rá,

Hogy miért marad szám szegve
És miért nem alakítom
Büszkeségem elfeledve,
Malmomra miért nem hajtom

Azt a vizet, mely úgy hiszed,
Boldoggá tehetne engem.
Az ész mondja: Nem teheted!
Pedig tudod, nem felejtem.

De a bolond már én vagyok.
Ha szeretném is, nem tehetem.
Azért szeretném... Nem engedem!
Ily szavakat nem mondhatok.