1956

Fakón nézett a bíborvörös égre,
Érzi, érzi, hogy megértette végre.
Tudata elszállt, alant mossa lelkét,
Felidézi magában újra, a vérengzés történetét.

Két kézzel markolja, szorítja a fegyvert,
Kétségbeesve, naivan követi Az Embert.
Az Embert, ki a biztos végbe viszi,
Maga se tudja miért, de mégis követi.

Kérdezni, kiáltani nem mer, nincs is tán miért,
Az ágyú, a tankok úgyis felemésztik mindenét.
Míg vár, míg jő, talán egy szebb, s jobb jövő,
Míg vár, míg jő, a jövő, hol mindenki egyenlő.

Csak nézi, és nem érti miért esik össze,
Az Ember, kit oly vadul követett előtte...
Hörög, csak csuklik, szájából vér folyik,
Szeme beesett, fénytelen, már opálosodik.

"-Gátlástalan férgek, ruszki kutyák!"
Kiálltja remegve, a Fiú, ki még
a tizenhatot se töltötte be.
Könnyezik, csak sír, arcát kezébe temetve.

Békét hoz e Földre, Ő megfogadta most,
Megöli mind, kik támadnak, elűzi a gonoszt!
Nincs irgalom, nincs semmi könyörület,
E gondolatok írják majd a dicső könyveket.

Ő, most Ő van soron, fut, rohan,
lelkében vad erő, új remény fogan,
Semmivel sem törődik, erős mint a vadkan,
Csak fut, rohan, most Ő, most Ő van harcban.

A Háború, mely csak jön, és megöl halkan,
A Gyűlölet, mely csak gyűlöletet szül, társ a bajban.
Nincs valós béke, áhítat ez, itt csak a harc van,
Lélektipró pusztítás, erkölcstelen hajlam.

Fakón néz a bíborvörös égre,
Érzi, érzi, hogy megértette végre.
Szemét már lehunyja, nem gondol a végre,
Teste zsibbad, ég, de tudja: megérte.

Szíve boldog, lelke ledöntötte a Falat,
Tudata felébredt, és már érzi a fájdalmat.
"-Boldog vagyok, de ez már örökre titok marad."
Azzal a Fiú eltűnt a lánctalpak alatt.