Zeneszó és szenvedély

ZENESZÓ ÉS SZENVEDÉLY
 
 
Vacsora előtt a kötelező kézmosás kényes művelete közben, mikor Mitróvácz a maga kishitűségének engedelmeskedve sem tudta még mindig eldönteni pontosan, hogy krémszappan vagy hagyományos babszappan lenne a legjobb választás a kéz higiéniája szempontjából érezte, hogy talán szíve utolszor fog megdobbanni ma este, mert már jó régen egyik orvos ismerőse ideje korán figyelmeztette, hogy magas a koleszterinszintje és kissé el is van hízva, és így szerencsétlenül dübörgő szíve előbb vagy utóbb de ki fog durranni, mint egy túlfeszített piros labda vagy léggömb! Egyenletes, mindig lassú rutinosan begyakorlott mozdulatokkal rázta le a csöpögő vízcseppeket ujjbegyeiről.
Pedig mennyire halhatatlan érzés volt, amikor hasonló igazgyöngycseppeket csókolhatott le Kos-szigetén egy elrejtett kis lagúnában kedvese testéről, mely szenvedélyben izzva úgy feszült kecses megadással, mint egy íj… 
Ha csak rágondolt, hogy többet már biztosan nem fog megtörténni máris beleborzongott; hiszen már olyan régóta készült az elmúlásra és a halálra, hogy mintha meg is feledkezett volna az élet tartalmas és tartós élvezhetőségéről, a valódi értékekről, melyek a szemnek általában láthatatlanok.
A mosdó felett lévő tükörben most egykedvű bambulással nézte megtört arcát; rájött arra, hogy már nem fiatal! Mintha az évek hirtelen múltak volna el fölötte, mint kopaszságának látható bizonyítékai, és ennek ellenére az a gyönyörűséges igazi kincs-asszony, aki ott bent várta a vacsorával még mindig fülig szerelmes volt belé! Mintha mindketten tudták vagy sejtették volna, hogy egymásnak teremtette őket az ég! Amit megbánt az elmúlt húsz évben talán még mindig az volt, hogy szégyellte sok esetben kimutatni karakán makacságával oroszlánhitű bátorságát, karakán tartását. Valahogy ezt nem tartotta kötelezően szempontnak, mert ott volt mellette élete nagy és igazi őszinte szerelme, akibe első perctől kezdve, ahogy csak meglátta és megismerkedtek egymással kicsit maga is belehabarodott, és akivel mindig is félt kezdeményezni, mert nem hitt önmagában és erre nagyon sokszor halhatatlan kedvesének kellett őt figyelmeztetnie! 
Visszatért az ebédlőbe, ahol már várta kicsiny és meghitt családja; kedvese éppen a huncutkodó kislánya elé tette a partedlit, mert azért egy két-három évesnek még elkel az ilyesmi és gyöngéd simogatásokkal becézgette, hogy egye csak meg nyugodtan a főzeléket, mert szüksége lesz rá a közeljövőben. Kellemesen üdítő nyári este volt. Az ebédlő mellett terült el teljes szélességében a nappali szoba, mely büszke, fejedelmi világosságával a kevésbé világos helyeket is kötetlenül beragyogta. Ha Mitróvácz bókolni szeretett volna – s hangsúlyoznunk illik, ha imádott élettársa szóba került a világért sem mulasztotta volna el a kedvező alkalmakat -, mindig megjegyezte, hogy ő az édeni fényglória szánalmasra sikeredett életében, és hogy mennyire hálás, hogy van, és létezik, és kitartott mellette. Fekete és szürke árnyékok lepték be, mint tapéták a falakon lévő felületek hézagjait. Mitróvácznak oly sokszor jutott eszébe ezekről a falakról megtörtént gyerekkora…
Csendesen lépett be szándékosan, mert valahogy természetéhez tartozott a lopakodás képlete; figyelmesen, meghatottan szemlélte amint a pici kisleányka édesanyja nyakába csimpaszkodik, mint valami elragadóan bájos, folytonosan örökmozgó játék baba és a világért sem eresztené el; mintha a főzelék kellemes, gusztusos illata egyáltalán nem érdekelné, sokkal inkább a tapintható, emberi kapcsolatok. Ifjú asszonyának még mindig makulátlanul kecses és ruganyos teste volt, és saját magát szégyellte amiatt, hogy ő képtelennek mutatkozott leadni legalább pár fölösleges kilót; hogy a feleslegesnek számító úszógumijaitól illőn megszabadulhasson.
- Hát szervusztok, hölgyek! – megpróbált pufók arcából egy mosolyféleséget kisajtolni, ami valahogy most kevésbé sikeredett. Felesége bekötötte kislányuk nyakába a partedlit és kérte, hogy maradjon pár percig nyugton, amíg üdvözli apát. 
- Szia, egyetlenem! – forrón, magával ragadón csókolta meg, mint akinek légszomja van és szomjazik a levegő után is. – Minden perccel csak még jobban hiányzol.
- Te is nekem! – tudta magáról, hogy még mindig ügyetlenül csókol, mert minduntalan ajkuk összeért hatalmas levegőre volt szüksége, hogy a pillanat örök varázslatát fújtató lélegzése meg ne zavarhassa; valahogy sohasem tudott akkor levegőt venni, amikor a gyönyörű asszony kívánatos ajkai perzseltek és együtt lobogtak vele, ezért volt az, hogy egy-egy perzselő csók után sokszor előfordult, hogy hirtelen vagy felelőtlenül kapkodni tudta csak a levegőt, hogy a helyes lélegzetvétel helyre billenjen. 
A fiatalasszony gyönyörű éjsötét haját kontyban viselte, mely egzotikusan kiemelte arca szépen ívelt, káprázatos vonásait; s bár még hajnalonta sokszor föl kellett kelni hol az egyiknek, hol a másiknak a kislány sírása miatt, mert nehezen tudott csak elaludni, akárcsak az utóbbi időben az apja – de az angyali szépségű asszony minden percét élvezte az anyaság áldásainak és nem lehetett elégszer hálás a sorsnak vagy a végzetnek, hogy egy olyan kiváló és értékes embert vezérelt az útjába, mint a társa. Mindig csinos volt és hallatlanul finom, szinte praktikus eleganciával volt képes kiválasztani még a legkezdetlegesebb turkálók kínálatából is a valódi drágagyöngyöknek számító ruhakollekciók bemutató – vagy mintadarabjait, melyeket a legtöbb ruházati szaküzlet méregdrágán kínált kedves vendégköreinek! Alsó ajkai buján enyhén teltek voltak, szépen íveltek, szeme szürkés barna lánggal égett és csak feltétlen őszinteséget várt el, mert különben azonnal megsértődött. Vártak még pár percet, hogy elcsitulhasson legalább egyikükben – persze, csak átmenti jelleggel a lobogó, egymásért élő szenvedély -, kislányuk zenei ízlése egyre kifinomultabbá vált, amikor mindketten kanál és evőeszközök csörömpölésére riadtak; a kislányka mintha egy koncerten lenne víg kacagások közepette ütögette a tányérját előbb a kanállal vagy a villával és közben ujjongott, mint egy kis huncutkodó kalandor vagy felfedező, akinek sikerült valami egészen egyedit, valami újat bebizonyítania!
A hölgy kedvesen kibontakozott a mágnesesen vonzó ölelésből és kedvesen megigazította a lányka ruhácskáját, amit kivételesen majd csak most fog majd összekoszolni, amikor behozza majd az ételt:
- Annamaricska! Kicsi galambom! Ugye megbeszéltük, hogyha eszünk ilyesmiket nem csinálsz? – pirított rá, de valahogy ezt is elragadó bájos pacsirtahangon csinálta.
- Mami, mamami! Ottóval megyek! – utánozta az eddig ismeretlen jellegű szavakat a kisgyerek! 
- Nem kis angyalkám! A mami és a papi most eszegetni fog veled együtt! Megesszük a hamikát és utána lepihenünk és szundizunk egy jót!
- Papi, papai! Mikor megyünk otozni? – kérdezte cserfeszesen, egyre rakoncátlanabbul. 
- Ha jó kislányka leszel, akkor meglátjuk! – csendesítette le a fiatalasszony és Mitróvácz el sem akarta hinni, hogy a világ legjobb mázlistája lett ebben a pillanatban: hiszen gyönyörű, egészséges családja van! Hát mi kellhet még?
A fiatalasszony azonnal kiment a konyhába és igyekezett behozni a vacsorát; Mitróvácz sem tétlenkedett. Felállt és azonnal segített neki.
A fiatalasszony csuklója hirtelen kellemesen bizseregni kezdett, amikor Mitróvácz szőrös Enkidu-keze hozzáért, hogy együtt szedjék ki a megfőtt főzeléket és hozzá a húsos feltétet, mert az ember mindig is húsevő volt, a fiatalasszonyka pedig leginkább az édességeket részesítette előnyben. Ahogy a tányér fölött egyetlen percre megálltak kezükkel a levegőben és bimbózó tekintetük is biztosan összekapcsolódhatott, szavak nélkül is jó előre sejtették, hogy mit mondd a másik dobbanó szíve: ,,Annyira becsüllek és szeretlek!” 
Mitróvácz gyorsan kiszedte még a maradék főzeléket, hogy kislánya végre megkaphassa a ,,hamikáját”, utána előzékenyen a fiatalasszony következett, majd Ő. Együtt tértek vissza az ebédlőbe, ahol kislányuk legújabb találmányával a zsebkendő autóval ismerkedhettek meg; a pici lányka valahogy úgy hajtogatta össze a szalvétát, hogy egy megközelítően autóalakot formázzon és kedvesen eljátszogatott vele csendesen, míg a szülők mással voltak elfoglalva. 
- Hogy a mi kislányunk mennyire találékony és ügyes! Gyere csak ide a papához! – Mitróvácz kiszedte a partedliből és megpuszilta a beléje csimpaszkodó eleven és roppant virgonc gyereket. 
- Elmegyünk otozni? – kérdezte tőle a kishölgy. 
- Hát persze tubicám! De előtte vacsorázni fogunk! – óvatosan visszatette kicsi székébe, és elgyönyörködött benne, amint kedvese ismét rácsatolja szerelmük gyümölcsére a partedlit.
- Igazán kivehetnél néhány nap szabadságot, hogy egy kicsit velünk is lehess! – a fiatalasszony nagyon aggódott imádott párja egészsége miatt, hiszen nemrég voltak vérvételen, és Mitróvácz mivel halálosan rettegett már gyerekkorában is a tűktől és orvosi eszközöktől valóságos kínszenvedés volt, mire a nővérnek sikerült a rettegő, síró férfitól vért vennie. Aztán megállapították, hogy a szíve gyakorta több oxigént elhasznál, mint egy normális ember szíve. 
A gyönyörű fiatalasszony megfogta az ura kezét és simogatni kezdte: 
- Édesem, drágám! Te is tudod, hogy nem úgy gondoltam… én csak azt reméltem, hogy annak ellenére, hogy annyi fontos dolgod van, talán mi is érdemlünk egy másik esélyt! – őzikeszeme enyhén fátyolos lett. 
Mindig karakán és bátor nő volt, akit megedzettek az élet viszontagságai, és aki – bár sosem hagyta magát -, az érzelmeit csak nagyon szűk rétegnek volt hajlandó felfedni!
- Tudom, életem! Annyira biztonságos tudni, hogy kicsit habókos vagyok, de te mindvégig megértesz és kitartassz mellettem! – előre hajolt és az asztaluk fölött megszorította kedvese kezét. 
- Jaj, szívem! Tudod, hogy a kislányoddal mi imádunk téged, de muszáj lenne kicsit velünk is foglalkoznod!
- Ne haragudj édesem! – fogta meg gyöngéden, megbocsátón hattyúfinom kacsóit. – Megígérem, hogy igyekszem több időt veletek tölteni, csak annyira összejöttek te is tudod a dolgok! Édesanyám a kórházban, és apám halála! 
- Szívem! Én mindenben melletted állok és maximálisan támogatlak! De gyönyörű kis Hercegnőnk kedvéért nem gondolod, hogy meg kellene próbálnod előre nézni?! – hangja határozott volt, mint mindig, s mégis enyhén reszkető! 
- Tudod, én nagyon ragaszkodom a szüleimhez, és tudom, hogy felnőttként illene viselkednem, hogy erős és szilárd tudjak maradni minden élethelyzetben, de ez keményebb diónak ígérkezik, mint amit gondoltam! 
- Sose szégyelld életem magad! Te vagy a világon a legbátrabb ember a földön! Tudod miért? 
A másik tanácstalanul nézett rá. 
- Azért, mert mindig őszinte vagy és nem félsz kimutatni az érzelmeidet! Tudod te, hogy mekkora bátorság kell hozzá? – gyönyörű őzikeszemében hihetetlen magasztos és bátorító lelkierő sugárzott párja felé.
- Tudod nem mondtam el, mert nagyon féltem… - nem merte folytatni, de mert annyira szerette ezt a felbecsülhetetlen drága hölgyet belefogott. 
- Nemrég kirúgtak az állásomból! – vallotta be és minden szót erőteljesen kihangsúlyozva illett kimondania, hogy el is higgye, amit mond. 
- Jaj, édesem! Ez borzasztó! – gyorsan felkelt székéből és átölelte vigasztalón, hogy érezze mindig számíthat rá. – Úgy sajnálom, drága! 
- Hát… úgy látszik – vett egy mély levegőt -, nem én vagyok kitalálva az adott cég profilarcának! – próbálta könnyelműen elhessegetni az egészet, mintha bagatell dolog volna.
- Szívem ugye érzed, hogy én rettentően büszke vagyok rád, még akkor is, ha most nagyon rossz neked! Csak meg kell próbálnunk urrá lenni a dolgokon! – szorosan megszorította párja kezét, hogy a másik érezhesse, hogy mindig mellette áll. 
- Amiatt aggódom, hogy ezentúl hogyan fogunk pénzt keresni?
- Amiatt nem szabad idegeskedni! Én félretettem egy kis pénzt a fizetésemből, és szerencsére vannak igazi barátaim, akik mindig tudnak segíteni! Persze ez nem azt jelenti, hogy belőlük akarnék élni, de azért arra gondoltam, hogy beszélek a főnökömmel! Lehet, hogy a te esetedben is ki tudna valamit találni! – igyekezett bíztatni a gyönyörű fiatal asszony. 
Tüneményesen imádnivaló kislánya élvezettel rágcsálta a kenyérhéjat és közben nem sejtve semmit elragadóan kacarászott, s nevetgélt: 
- Hogy van az én kis Hercegnőm? Finom a kenyérke? – próbálta elterelni feje felől a mindennapos gondok felhőit azzal, hogy nem gondolt rá. 
- Apu? Mászkor isz eljövünk? – sejpített a kis angyalka. 
- Persze életem! Sőt! Ha anyunak is lesz egy kis ideje, hármasban víz mellett fogunk nyaralni és sok homokvárat építünk! 
Most olyan megnyugtató érzés volt – akár csak pillanatokra is -, a megnyugtató valóság darabkáiba kapaszkodni, bár a szíve mélyén tudta, ha nem sikerülne állást találnia igencsak muszáj lesz összehúzni a nadrágszíjat a kiadásaik terén! 
- Apu a legbátrabb ember, aki valaha is élt a földön! – felelte büszkén az asszony. A gyönyörű kislány bájos őzikeszeme azonnal kitágult, s elkerekedett a hallottakra.
- Akkor az én apucikám egy szuperhősz! – jelentette ki cserfesen. 
- Igen kincsem! Minden bizonnyal, és anyu nagyon örül, hogy ilyen párja van!
- Apu pedig igyekszik mindent megtenni azért, hogy ti az anyuval mindig boldogok és büszkék lehessetek rá! – kicsit fájdalmasabbra, szomorkásabbra sikeredett ez az utolsó mondat, de a mellette ülő mindvégig határozottan biztató gyönyörű nő tökéletesen megértette!
Együtt fejezték be a romantikus étkezést, majd hosszú sétára indultak; a kislányka fürge kis angyalkaként szaladt a sétálóúton, míg a boldog pár egymásba karolva, kiegyensúlyozottan próbált előre tekinteni a rájuk váró feladatokra!