Távol az otthontól

Újra a napköziben, az emeleten egy osztályban, ablak mellett nézek ki a tájra, piros-kék ceruza


vonalai folynak le az A4-ről a természet irányába. Apa szája mindig megmosolyogtat, mikor kinyitom. S látom anyámat, ahogy közeledik kecsesen a kocsihoz. Azt a csinos, körömnyi vonzást, mi mindig megvicceli a


cipzárt. Vasreszelékből maszatolt, fogakkal teli száj. S figyel engem, a kocka tolltartó, nagybátyám a padlásról. Lefelé csüngő, rajzszögekkel teli cseppkő. Ereszkedőn pislog vissza rám, mint a gittbe mart bölcsességfog. Indiánok tollát ajándékozza nekem, elevenen beszélő töltőtollakat, és testvére, a zömökön álló garabonciás úr, pléhpecsétes tinta professzor. Ki mindig őrt áll, ha csínytevésen kapná a csirkefogó színfoltokat. 


Mind, közösen várva az órák s napközi végét. Hogy hazafelé rugdoshassuk, együtt, az ösvény nyakában, belső labdánkat, a gallyakkal szórt medernek mélyén. S megint, fütyörészve elszabadulhasson a gyermeki lét, vigyorba húzza szánkat az éles emlék. Hogyan hagyjuk el kis időre a bús golyót, s újult erővel vegyük magunkhoz a reményt.