Talán jövőre

Óvatosan, féltve ásom ki a virágot. De sietek, Marika néni nagyon szereti a virágait és én most tilosban járok. A hóvirág a kedvence, nekem is. Csak egy szálat hoztam el, hagymástól. Óvva körülzártam kezeimmel és mosolyogva vittem hazafelé, gondoltam elültetem otthon a kis kertecskémben, és majd jövőre gyönyörködhetem benne.

Félúton hazafelé eszembejutott valami, valami igen fontos dolog lehetett, de elfelejtettem. No bánom is én, mentem tovább. Úgyis eszembejut ha fontos. Bizonyára nem volt az, mert ma sem tudom mi volt az.

A Pityúék háza előtt föltekintettem az égre, s láttam egy felhőt mely emlékeztetett rá. Magam sem tudom miért, de egyszer csak leültem a keskeny, járda mentén futó árok szélére, s a virágot már nem fogtam oly féltve. Nézegettem, forgattam, majd kitéptem egy szirmát. „Szeret.” Kezdtem a buta játékot. „Nem szeret.” Egy újabb szirom földre hull. „Szeret, nem szeret, szeret.” Ekkor fölpattantam, hazaviharzottam, és kertecskémben elültettem a megtépázott szépséget.

Egyetlen szirma maradt csupán, melyet a tavaszi langyos szellő szakított le, s súgta: NEM SZERET.