Szürke

Már szürkült, mikor elindultam hozzá. Az ajtónak is szikla súlya volt, ahogy behúztam magam mögött. Féltem, tanácstalan és szomorú voltam. Végre megtalálom azt a fiút, akiről mindig is álmodtam, s most nekem kell kimondanom a végszót. Nem sokat voltunk együtt, egy héten talán kétszer, háromszor, s akkor is hívogatták a barátai, a szülei adtak neki feladatokat, melyeket, ha nem végzett el, jött a bűntudat-keltés, s számomra az, hogy búskomoran ült a számítógép előtt, s rám sem akart nézni. Ilyenkor úgy éreztem, engem hibáztat, de akkor miért nem küld haza?
Fontos vagyok neki, mondta, de hányszor, de én nem ezt éreztem.
Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben a ragacsos árnyékokkal zsúfolt utcákon kanyarogtam. Úgy éreztem, kerülőutakon megyek. Egy örökkévalóságnak tűnt a megtett táv vagy egy pillanatnak, már nem tudom.

Megérkezetem. Ott álltam a kapuban. Csengessek fel, ha már eljöttem idáig, vagy menjek haza, s hívjam fel? Igen, igen, úgy egyszerűbb lenne, de belegondoltam, több mint egy év után nem ezt érdemelné. Nagyon szerettem, mai napig bizsereg a bőröm, ahogy arra gondolok, hogy megérint, s érezhetem az illatát, de nem, akkor nem gyengülhettem el, meg kellett tennem az utolsó lépést, mert ez így egyikünknek sem volt jó.
Becsöngettem. Ő szólt a kaputelefonba. Vidám volt a hangja, s rögtön nyitotta is a kaput. Betámolyogtam a vastag faajtón, s mire felértem az első emeletre, a könnyeim már patakokban hullottak. Az ajtóban várt. Nagyon megrémült attól, ahogy látott. Behívott azonnal, s leültetett a nappali közepén lévő kanapéra. Megpróbált átölelni, de én szipogva eltoltam magamtól. Kértem tőle egy pohár vizet (legalább addig sem kellett látom Őt, kapok egy kis időt). Pár perc múlva vissza is ért, addigra kissé összeszedtem magam, s mielőtt kérdezett volna, már válaszoltam is…
- Ez így nem mehet tovább. Veled vagyok, mégis magányosnak érzem magam. Tudom, ez önzőség, de…

Nem tudtam befejezni a mondatot, mert megcsókolt. Olyan forró volt a szája, mint nagyon rég, mikor megismerkedünk, pont olyan szenvedéllyel csókolt most. Megfogtam az arcát, s megpróbáltam a szemébe nézni. Adott egy puszit az orrom hegyére, s a szemembe nézett.
- Tudom, mire gondolsz, s féltem attól, hogy eljön ez a nap, de nem akarom, hogy így legyen vége. Nagyon szeretlek, s ígérem, megpróbálok tenni valamit.
Annyiszor hallottam már ezt, de semmi nem lett belőle, így megsimítottam az enyhén borostás arcát, felálltam, s készültem elmenni, de hiába. Megfogta a kezem, és egy hirtelen rántással beleültetett az ölébe. Ekkor már újra zokogtam, s kértem, had menjek, úgysem érti, miről van szó, ez így már nem mehet.

Nem szólt egy szót sem, előbb kezével majd ajkával kezdte felszárítani könnyeimet. Beleborzongtam, s tudtam, nem megyek ma éjszaka sehová. Gyenge voltam, nagyon szerettem, s tudtam ő is engem, de vége kell, hogy legyen, de ahogy ez lenni szokott, már egyik porcikám sem kívánta az otthoni ágy hideg melegségét.
Átöleltem a nyakát, és csókolni kezdtem, éreztem, ahogy mindenhol felforrósodik s nedvessé válik a bőröm. Éreztem, ahogy a hátamat körmével finoman karistolja, majd felemelt és a szőnyegre fektetett. Újra csókolta a számat, majd a fülemet vette célba. A fülemben zakatolt meleg lehelete, s az az édes kis morgás, amit nagyon szerettem. Nem bírtam tovább, eltoltam magamtól. Szomorúan a szemembe nézett, de azt is láttam, hogy nem adja fel egykönnyen. A lábaim közé térdelt, s levette a pólóját. Nem volt egy izmos fiú, de nekem az ő felsőteste volt a minden. Megfogta a kezem, s a szívére tette, majd fátyolos dühvel a hangjában így szólt:
- Ha azt szeretném, hogy ne legyél többet az enyém, így izgulnék, te lány. Nézz rám, mit látsz?
Erre már nem válaszoltam, elborult az agyam, s csak az járt a fejemben, hogy szeretnem kell Őt.
Kihúztam a kezem a kezéből s végigsimítottam a mellkasán, körberajzoltam köldökét, s a szemébe néztem:
- Tudod, mit látok, de te nem érzed azt, amit én.
Dühös lettem, megragadtam a vállát és magamra rántottam. Tudta, mit kell tennie, lefogta a kezem, s a nyakam kezdte el harapdálni, egyre erősebben, már sajgott a bőröm, de erre volt szükségem. A blúzom gombjait szinte letépte, úgy hámozta le rólam. A mellem kezdte el csókolni, majd nyalni, a bimbóimat érintetlenül hagyta. A hajába túrtam, s a fülét rágcsáltam. Ekkor a szemembe nézett úgy, hogy beleremegtem. Már nem volt megállás. Beszívta a bimbómat, s úgy játszott vele, mintha apró cukorka lenne. Én elolvadtam, s tudtam, ma sem fogok vele szakítani. Az igazat megvallva már akkor tudtam ezt, amikor becsengettem hozzá s meghallottam a hangját a kaputelefonban.
Melleim kényeztetését mikor befejezte, rámmosolygott, s csak annyit mondott:
- Érzem, ha hiszed, ha nem.

Úgy folytatta testem ostromát, mintha egy pillanatra sem hagyta volna abba. Hasfalamat kezdte el puszilgatni, csókolgatni. Tovább csókolt, elért a Vénusz-dombomig, amit már kezével is simogatott. Lejjebb siklott a keze, egészen a bugyimig, amit apránként húzott le rólam. Éreztem, ahogy óvatosan a nagy- majd kisajkaimat kezdte finoman simogatni, ujjaival hatolt belém hirtelen, mégis lassan, minden ujjpercét éreztem. Ki és be, szakadatlanul ostromolta szomorúan tágult hüvelyem. Leheletfinom csókot lehelt a csiklómra, majd nyelvével kergette azt. A vágy csak fokozódott bennem, de olyan volt, mintha az élvezet a szívemben egy hatalmas konyhakést is forgatott volna. Elkalandoztam, élveztem, s gondolkodtam.

\’Nekem most ugyanolyan jó lesz, mint mindig, de a szívem akkor is repedt, s nem lehet csak úgy pillanatragasztót csepegtetni belé.\’
Kitisztult a fejem, beletúrtam óvatosan a hajába, s kértem, hagyja abba. A szemei fátyolosan csillogtak, s egy könnycsepp csorgott végig az arcán. Tudtam, ez nem csak nekem szól, de én is könnyeztem. A bensőm azt súgta:
\’Fojtasd, neked jár ennyi, hogy utoljára kielégít. Ne szalaszd el a lehetőséget!\’
Mégis elszalasztottam. Felálltam, felöltöztem. Ő még mindig előre meredő tekintettel térdelt a szőnyegen. Letérdeltem mögé, átöleltem, nem szólt semmit, csak a kezeimet simogatta. Tudtam, rájött, nincs folytatás, egy hatalmas sóhaj szakadt fel belőle. Megkönnyebbült, megértettem, nem lehetett könnyű ennyi embernek megfelelnie. Én mégis önző maradtam mindvégig. Miért pont engem engedett el?
Újra a sírás fojtogatott, felálltam, még egy utolsó pillantást vetettem a hátára, s elköszöntem. A szemébe akartam nézni, de nem fordult meg, már nem könnyezett, már nem bánkódott, csak én emésztődtem legbelül. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, előkutattam azt az irományt a zsebemből, amit otthon szipogva, hüppögve vetettem papírra. Kettétéptem, a bejárat elé szórtam hanyagul, s becsuktam az ajtót.

A levélben ez állt:
„Szerelmem!
Ha felkészültünk már a kapcsolatunkra, gyere vissza
hozzám, várni foglak!”

Már nem akartam, hogy visszajöjjön, már nem akartam, hogy az enyém legyen.
Kiléptem a kapun. Szinte éreztem tekintetét a hátamon, de nem fordultam meg, ha az előbb nem láthattam a tekintetét, a körvonalaira már nem voltam kíváncsi.
A betonon csak a cipőm koppanásait hallottam, s csak egy gondolat kavargott a fejemben:
- Most mitévő legyek?