Szilánkokra tört álomvilág

Mit jelent valakit szeretni? Még én sem tudtam iáig. Plátói „szerelmek” persze voltak az életembe de utólag már nevetségesnek tartom őket. Emlékszem, elég volt egy fénykép, egy hang, egy pillantás és máris úgy éreztem szerelmes lettem.
Aztán jött az első csók, az első „kapcsolat”, ami igazán nem is volt az. Szerettem volna én is felnőtt nagylány lenni, de hát hiába akartam nem ment.
Voltak reménytelen próbálkozások, mint egy fiú az iskolából, vagy mint egy srác a chatről. Igen azt hiszem ő volt az első, aki más volt, mint a többi. Nem őt szerettem, hanem az érzést hogy van mellettem valaki. De hamar vége lett és én egyedül álltam a bánatommal, majd jött a következő, akinek 2 évet szenteltem az életemből. Na nem azért, mert olyan sokáig jártunk…. Összesen 2 hét volt az egész de 2 éven keresztül csak az járt a fejemben hogy egyedül vagyok.

És akkor jött Ő! A nagybetű SZERELEM, amitől annyi mindent kaptam. Először éreztem úgy hogy ez örökké tart, hogy soha nem múlhat el. Annyi, de annyi élményt kaptam tőle… Az első csók vele, az első randi, az első közös program, és az első együttlét. Emlékszem mikor ott álltunk azon a szórakozóhelyen és tudtam, hogy tetszem neki, ő is tudta, hogy tetszik nekem, mégis nehezen indultunk meg egymás felé. Leírni sem tudom milyen boldog voltam, mikor megölelt, hogy elhúzzon a tömeg elől. Aztán minden olyan gyorsan történt… tánc, csók, számelkérés, és még aznap éjjel az sms. Másnap is írt és msn-en is beszéltünk. Jöttek a szürke hétköznapok és minden reggel kedves sms ébresztett. Szerdáig kellett kibírnom nélküle… Még most is olyan mintha tegnap történt volna, ahogy ott állok a megbeszélt helyen és közben azon izgulok megismerem-e, és tényleg olyan-e amilyenre emlékszem. Aztán megláttam Őt! Pont, mint amilyenre emlékeztem… rövid barna haj, csillogó tengerkék szemek. Milyen jó is volt elveszni abban a tekintetben…

Eljött az első közös szombat és Ő velem akart lenni, én pedig mint tapasztalatlan kislány fontosabbnak tartottam a szórakozást. De Ő nem tágított, és miután sértődötten közöltem milyen rossz hogy itthon kell ülnöm minden elköszönés nélkül eltűnt msn-ről. Gyűlöltem érte, szidtam… Miért ilyen önző? Miért nem érdekli én, mit szeretnék? Miért nem enged? Miért veszi el a szabadságom? Dühös voltam, úgy éreztem magam, mint egy madár amikor kalitkába zárják. Szabadulni akartam! Mindent, csak ezt ne… csak a szabadságomat hagyja meg nekem!
18 évesen hatalmas csapás volt ez nekem. Úgy éreztem megfosztanak a barátaimtól és attól ami egészen idáig éltetett. Aztán hirtelen megszólalt a csengő ő pedig ott állt az autónak támaszkodva, lehajtott fejjel. Minden haragom elszállt, ott és akkor én voltam a legboldogabb ember a világon.
Lassan eltelt 1 hónap ,majd 2 és 3. Elballagtam majd következett az írásbeli érettségi aminek alig vártam hogy vége legyen hiszem utána egy közös nyaralás következett Vele!
Horvátország gyönyörű tengerpartján sétálgattunk, naplementét néztünk együtt és először mondta ki hogy „Szeretlek”. Olyan volt mint a mesében. Tényleg fontos voltam neki., látszott azon, ahogy rám nézett, ahogy megérintett, ahogy beszélt hozzám. Minden rezdülésén érezni lehetett hogy szerelmes.

Én is az voltam. Először… Elolvadtam egyetlen pillantásától. Bármit kért én megtettem mert boldoggá tett ha boldog volt. Gyerekes módon azt hittem örökké tart. Ismertem minden porcikáját és mint a strucc mikor homokba dugja a fejét én is azt hittem hogy amit nem látok és nem tudok az nem létezik. Nem akartam tudni hogy mással is volt már így, hisz én még sosem. Azt gondoltam én vagyok az első és utolsó lány az életében… az örök.
Minden estém az övé volt csütörtöktől vasárnapig…a többi napon pedig minden percem azzal telt hogy vártam mikor láthatom újra. Már hiába hívtak a barátok, már annyira megszerettem az én kis „ketrecem” hogy nem akarta menni sehova. Ha Ő kért akkor elmentem, hisz Ő érte bármit… de mindennél többet értek nekem az összebújós, szerelmes esték amikor azt suttogta szeret és hogy sosem akar elveszíteni.

Eljött az 5. hónap, 2008. Július 9. Eszébe volt. Már feküdtem az ágyban mikor jött az sms, hogy ez volt élete legboldogabb 5 hónapja és reméli ebből évek lesznek, és a legfontosabb hogy SZERET!
Ma egy hete, szombaton nála voltam… feküdtünk az ágyon, simogattuk egymást, és közben őszintén elmondtam, mit érzek és mit jelent ő nekem.
Talán mert még kicsit gyerek voltam, talán mert nem bírtam kifejezni úgy ahogy szerettem volna, de elsírtam magam és abban a percben éreztem mennyire mulandó minden. Megölelt és azt mondta „szeretlek”, éreztem, tudtam, hogy nem csak mondja, hanem így is érzi.
Másnap kicsit összevesztünk azon, hogy kinek a barátaival menjünk strandr. Megharagudott. Próbáltam hívni, sms-t írni, de nem reagált. Azt hittem úgy lesz minden, mint eddig, este lejön hozzám és semmi más nem fog számítani. Eljött a 6 óra… lassan 7… 8… és rájöttem, hogy nem fog jönni. Írtam egy sms-t, hogy alig várom a csütörtököt, hogy újra lássam… Reggel mikor kinyitottam a szemem már tudtam, hogy baj van! Mindig ő ébresztett… de most nem.

Eltelt egy óra és csak ennyit írt „Szia. Már nem működik, sajnálom” Törtem, zúztam…zokogva próbáltam hívni őt újra meg újra… de csak egy sms –t kaptam hogy „Nem akarok beszélni, már nem tudok úgy hozzáállni a dolgokhoz, mint eddig”
Az álomvilágom apró pici szilánkokra tört…. Nem tudtam mit mondhatnék, nem tudtam hogyan mondjam el azt a fájdalmat ami mardos belülről. Azt írta lejön hozzám és elviszi a holmijait és beszélünk. Alig vártam a csütörtököt mert úgy gondoltam utolsó esélyem arra hogy ráébresszem mit veszítünk el. A telefon megcsörrent én pedig szaladtam ki a kapuhoz Ő ott állt lehajtott fejjel és nem nézett rám. Felé nyújtottam, amiért jött, vártam, hogy rám nézzen és megszólaljon... De nem szólalt meg, nem nézett rám… elvette a kezemből, hátatfordított, beszállt az autóba és kilépett az életemből. Még írt egy e-mail, amiben ez állt: „Bocsáss meg, hogy nem tudtam a szemedbe nézni, és hogy nem tudtam kimondani…nem voltam rá képes. Sosem hazudtam neked egyetlen szóval sem arról, amit éreztem, szerettelek. Ha neked könnyebb hidd azt, hogy nem hiányzol őrülten. Kérlek, tegyünk úgy, mintha sosem ismertük volna egymást. Ígérd meg hogy vigyázol magadra. Hidd el találsz olyat aki jobban megérdemel majd. Szia Manócska”

Ma szombat van, Július 19. és még mindig nem tudom elhinni, hogy ami egy hete volt az a múlt. Egyszer sem mondta ki, hogy vége… szó szerint soha… és mégis vége.
A jövőmben ő már nem szerepel…
Szeretem Őt! Most először tudok úgy rágondolni, hogy nem sírok. Boldog vagyok, hogy ő volt az első szerelmem és hogy ennyi élményt kaptam tőle. Sosem fogom elfelejteni azt a kék szempárt… Tudom, hogy szeretett és nem haragszom rá.
Ő nem olvassa ezeket a sorokat, de köszönök neki mindent. Ha lehetne egy kívánságom az az lenne, hogy ő sose érezze ezt a fájdalmat amit most én.

„Az igazi szerelmeddel nem élsz együtt.
Az igazit szereted annyira, hogy magadat mögé helyezed, ha az Ő érdekei úgy kívánják, elengeded, vagy álmaid, vágyaid ellenére nem is kezdesz Vele. Ezért képtelen leszel elfelejteni, mert nem láthatod többé, vagy csak nagyon ritkán láthatod, nem vehetsz részt az életében. Ez igazi szerelem, mert képes vagy lemondani róla, elengedni.”


"Az élet csupán szenvedések sorozata. Csalódni abban, aki a szívünkben a legelső helyen volt, a legfájdalmasabb dolog. Elveszíteni a vágyainkat az valóban tragédia. De a fájdalom, amely belülről éget, arra ösztönöz, hogy soha ne adjuk fel. Nem élhetünk életünk végéig a múlt árnyékában. Egyszer majd mindenki megtalálja a jobbat, az álmait, mindazt, amiért és akiért élni, küzdeni érdemes. És akkor majd a múlt már csak egy emlék marad, egy gyönyörű gondolat, ami akár a jövőnk is lehetett volna..."