Szép emlékek

Ült a szobában, és elmélázott. Odakünn már zord idő tombolt, bent a kandalló melege, a tűz lobogó fénye hangulatossá tette a szobát. A kockás pokróc, a hatalmas hintaszék, a bútorok ódon szaga a régmúltat idézte….Megöregedett ö is, eljárt felette az idő, mára már csak az emlékei maradtak. Az emlékei, melyek édesek voltak, édesek és megkopottak. Magányosan teltek a napjai, nem volt semmi dolga, a régen megalapozott vagyona biztosította, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt, így csak a semmittevéssel kellett foglalkoznia. Nagyon unta már, de társaság híján csak az emlékei maradtak. Így hát nap mint nap emlékezett mindenre, ami kedves volt a szívének, mindenre amire még emlékezett.Eszébe jutottak a szeretői, a családja, a gyermekei, a régi barátok, a közös mulatozások, és eszébe jutott Ő is. Igen, nagyon sokszor eszébe jutott az a lány is, akivel még nagyon fiatalon….Behunyta a szemét, és engedett az emlékeknek:

Mint akit ölnek, törzse hanyatt dült, lába kalimpált, csontos mellem alá, gömbölyű keble szorult. Szép pajtásom, az égszín pillantású kisasszony, fürge, fiús-alakú, lányos-aranyhajú szűz, most szepegett: „Mit akarsz te bolond, tréfáltam, eressz el!” Tűzben a tűz-okozó még sikongatni se mert, hátha benyitnak, és így lepnék meg a hetyke kacért, hogy hab-remegése fölé, már bika súly nehezül, inkább karmolt, és harapott, s én csókkal borítottam. Széjjelnyílt ajkát, és ragyogó fogait, válla fehérét, mell-kupoláit, lenge csípőjét. Táncos térde közé csúszva kerestem a rést, s vágyam nedve szökkellt combjára, és a gyűrt rokolyába. Szégyelltem magamat, és rá haragudtam ezért. Ő fejemet megölelte anyásan: „csúnya te, jó volt? Most könnyebb teneked. Hagyj csacsi ,bajt ne csinálj.” Simogatott szelíden, és halk gyúnnyal: „Uram, kielégült?” Karba ragadtam a leányt: „Fölfalom ezt a rigót!”

Arca hevült, pihegett: „Szétszaggatsz! Várj kicsit édes: Gyűrött rongy a ruhám! Össze ne tépd, levetem.” Egy kapcsot kinyit és már röppen a székre a szoknya, néhány könnyű rúgás, lenn a selyem bugyogó, és mit tarka ruhába borít a szokás a szemérem, titkon a párja elé meztelenül kibomolt. Lázban rája fonódtam, szerte vetette bokáit, hátamon átkulcsolt, háttal az ágyra bukott, így forrt össze tüzes zivatarral telt levegőben. Lány, s fiú egy testté, kétfejű ősi alak. Szégyenkeztek a lányszoba tarka cserép-figurái, nézni se merték szép szende kisasszonyukat: Mint cica nyaukolt, mint haldokló hattyú vonaglott, s rengve nyögött a kiságy, tűrve vihart meg esőt. Szép pajtásom, akit sokszor öleltem a táncban, vittem meztélláb, ölben a csermelyen át, tudtam a kedvét, és pici csókját, s röpke pofonját: Itt velem egy, mégis távoli új, idegen, fénylő fürge tekintete most ködfátyolú tehénszem, asszonyi lett, megadó, lángba-borult szerető.

Végül a hölgy pityeregve, s a párna-gubancba gurulva, hátat fordított: „jobb neked így, te betyár?” Kértem súgva: „ Bocsáss meg!” Hátravetette fejét és kék szeme rám-ragyogott cinkosan és kacagón.” Kinyitotta szemét, és elmosolyodott.