Süsü-e a sárkány?

Üdvözlöm, Kedves Olvasó! Örülök, hogy az olvasás eszközével újra áthidalhatjuk a közöttünk húzódó távolságot. Köszönöm, hogy megtisztel figyelmével, így hát induljunk is el egy kirándulásra. Dőljön hátra kényelmesen a székében és képzelje el, hogy minket egy nagy légballon vár ránk. Beszállunk a kosárba, eloldjuk a köteleket és óvatosan felemelkedünk. Felemelkedünk, méghozzá az emberi világunk fölé. Kidobjuk a stressz nehéz kövét, a rohanást, a kapkodást, a rosszindulatot, a másiknak való betartást, fenyegetettséget, a megfélemlítések cinikus eszközeit és meghagyjuk ezeket a lent maradt embereknek.

Nekünk ezekre most nem lesz szükségünk, hiszen a civilizált életünket hátra hagyva elutazunk az állatvilágba. Igaz, léghajónk csak a lipóti macskaszigetig fog repíteni és az itt készült képekkel nem lehet majd ismerőseink egyiptomi tevés fotóival versenyezni. De attól tartok a mi világunkban ez nem is igazán számít. Hiszen legalább annyit ér egy munkából hazafelé jövet a főút melletti fák ágain ücsörgő barátka kellemes dallamában gyönyörködni, azaz a hazai viszonyokat értékelni, mint diadalittasan a sok száz km-re készült képeket mutogatva a másikat felüllicitálni.

Léghajónk repül súlytalanul, gondtalanul, minden tehertől mentesen, egészen a macskaszigetig. Hipp-hopp, már meg is érkeztünk. De, hiszen itt nemrég voltunk – jegyezheti meg Kedves Olvasó. Miért jöttünk újra ide? Nem lesz egy kicsit unalmas? A választ A másfélmillió lépés című filmen szereplő egyik börzsönyi túrázója, zene tanárja válaszolja meg. Ő szerinte is a természet olyan, mint a komolyzene. Hiába hallgattuk meg már sokszor ugyanazt a darabot, mindig mást vált ki belőlünk. És ez így is van. Az erdő jelei között szemezgetve ugyanazon a szakaszon mindig megismételhetetlen ajándékokkal halmoznak el bennünket, a figyelmes szemlélőket.

Induljunk is el egy traktorúton és nézzünk meg, mi vár ránk. Pár lépés után máris feltűnik hazánk egyik leggyakoribb nappali lepkéje. Szárnyait bársony vörös színnel alapozott pápaszemmel díszített állatka neve a nappali pávaszem. A lepke látványa mindig elvarázsol. Egyszer a Bólyai János Iskola mellett szállt rám egy, de nem mertem megmozdulni. Akkor, akár csak Lipóton legeltettem szemeimet a harsány színekben pompázó pihe könnyed alkatán. Gondolom, a Süsü, a sárkány mesét mindenki ismeri és jókat derült a méltán híres mesejátékon. De félek feltenni a kérdést, ki a Süsü? Aki van olyan kemény harcos, hogy mindenen átgázoljon, mindent el tudjon taposni és leigázni, vagy aki meg tud állni egy-egy pillangó mellett és leheletnyi könnyed röptével hatása alá tudja vonni. Tudja mit, Kedves Olvasó jó érzés Süsünek lenni és hagyni, ahogy a nem Süsük bizonygatják nekünk, hogy mi milyen Süsük vagyunk. Igen, ilyen a természetvédelem is. Gyakran kerülünk azért konfliktusban az emberrel, mert az önös érdekeinken túl felelősséggel gondolunk másokra. Tudunk és szeretünk annyira szeretni pl. nádasok lakóit, hogy egy kis kényelmetlenségért cserébe nekik életet adjunk és biztosítsuk fennmaradásukat. Remélem, egyszer eljön a Süsük világa, hol Konficiusz szavai hiteltelenné válnak, miszerint:

“A szép mindenütt jelen van,

Csak kevesen veszik észre.”

Amíg viszont nincs így, menjük tovább szembe a széllel. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesületnek is azért vagyok a tagja, valamint az Egyesület a Városközpontért Civil Szervezet Madárbarát Csoportját is azért alapítottam.

Kedves Olvasó, tiszta szívemből kívánom Önnek is, hogy megízlelje szabadidejének felhasználásával az önzetlen segítőmunka mézédes mámorító ízét.

Tudom, nem divat, de jólesik jót tenni.

Hátradőlni a karosszékben egy program után (pl. fehér gólya felmérés, Mindennapi Madaraink Monitoringja, Nemzetközi Madármegfigyelő Napon való részvétel stb.) és elgondolkozni azon, hogy ma is tettem valamit azért, hogy másoknak is jó legyen. Sőt, tovább megyek, kívánom egyszer jöjjön el Tatára a Vadlúdsokadalomra 2005. november utolsó hétvégéjén. Tavaly Csonka Péter, majd Horváth Zsolt, Nagy Károly (és még sorolhatnám) tartott előadást a madártani munkáról. Át kell élni, hogy mit jelent egy olyan csapatban ülni, dolgozni, létezni, élni, akik mások segítésében látják munkájuk, életük eredményességét.

Ijesztő, ugye? Szinte elképzelhetetlen.

A nagy teremben ülve elgondolkodtam és rájöttem. Igen, jó helyen vagyok. Ők azok, akikhez tartozom, akik irányt mutatnak szabadidőm eltöltésére. Egy teremnyi komoly gondolkozású, felkészült, nagy tudású szakember az állatvilág védelmében találja meg azt, amit keres. De azt mondom, ez igen! Ha a nap végén lehajtják fejüket, van mire büszkék lenni. Schmidt Egon, ha nem is egy kacsalábon forgó palotában lakik és nem limuzinnal jár, de megcáfolhatatlan kétségbe vonni, hogy olyan tartalmas életet folytat, amit kevesen. A sok könyvet megírt Urat igaz, sokkal kevesebben ismerik, mint a sztárgyárból kikerült napi hírességeket, de ......!

A fenti sorok papírra vetésének csupán egyetlen célja volt. Lehet, hogy különcnek nézik a madarászt, mert épp egy városi épület tetején érdeklődő tekintettel pislákoló csóka látványában találja meg az aznap kis ajándékát, vagy épp egy feketerigó önfeledt éneke szakítja át a falat az ő világa és az emberi viselkedés között, de ettől függetlenül nem biztos, hogy mi rosszabbak vagyunk, csak mások. Egy picit érzelgősebbek, szépre, harmóniára éhesebbek, olyan embertelenek.
Egyszer próbálja ki! Érdemes!!!

Madárbaráti üdvözlettel

Nagy Kornél