Stephane és Brian III. rész

- Mit művelsz odabent? Engedj már be!
A diszkrét kopogás dörömbölésbe és ingerült kiabálásba csapott át. A 210-es szobaajtó előtt Peter Grütter állt igencsak felpaprikázva, minduntalan karórájára tekintve. Egyre kétségbeesettebben szemlélte, hogy az óra kismutatója már régen túlhaladta a megengedhető határt, a nagymutató pedig könyörtelenül rohan tovább. Kezdett végképp kijönni a béketűrésből, s már arra gondolt, hogy a recepciós pótkulcsával nyittatja ki az ajtót. Tett azonban egy végső próbát, s minden eddiginél hangosabban verve az ajtót, bekiabált.
- Stephane!

Tanítványa e hangokra ébredt fel mély álmából. Kezdetben tudomást sem akart venni a fülsértő kiabálásról, s a félálom határán lebegett tovább. A zörgés azonban egyre vészjóslóbbá fokozódott, mígnem teljesen felkeltette. Bosszúsan nyugtázta, hogy képtelen lesz újra elaludni, noha enyhe fáradságából ítélve erre még szüksége lett volna. Ledobta magáról a takarót, s az ajtóhoz sietett, készen rá, hogy elkergesse a szemtelen betolakodót. Amikor azonban kinyitotta ajtaját, zaklatott edzőjével találta magát szemben. Stephane inkább nem szólt semmit, hanem azonnal sarkon fordult és vissza is bújt az ágyba. Peter belépett a szobába és felháborodva tekintett körbe.
- Már azt hittem, valami baj történt. Van fogalmad róla, mennyi az idő?
Stephane eleresztette a füle mellett a kérdést, és inkább ő kérdezett vissza álmos hangon:
- Mi olyan fontos, amiért fel kellett verned?
Peter azt hitte, rosszul hall.
- Tessék? Elég sajnálatos, hogy nekem kell dörömbölnöm az ajtódon, mert nem keltél még fel! Mondd, miben fáradtál így el?
- Buliztunk- közölte Steph egyszerűen. – Lementünk páran szórakozni egy kicsit a bárba, és olyan jól éreztük magunkat, hogy talán tovább maradtunk a kelleténél. Nem nagy dolog.
- Nos, nem. Csak kalkuláld bele, hogy kötelességeid is vannak. Buli ide vagy oda, ennyi volt az alvás, azonnal öltözz fel és siess!
- Mégis hova?- ült fel Stephane döbbenten.
- A gála előtti edzésre, hova máshova!- válaszolta Peter, tanítványa viselkedésén megrökönyödve. – Éppen most kezdődik. Ha gyors vagy, nem késel sokat.
Stephane megrázta a fejét.
- Semmi értelme most már elindulnom. Nem akarok késve beesni. Reggeli nélkül amúgy sem mennék sehova.

- Micsoda új divat ez?- csattant fel edzője hitetlenkedve. – Igenis ott kell lenned, legyél szíves ezt megérteni. Jót tesz egy kis gyakorlás, nem beszélve a rengeteg rajongóról, akik látni akarnak. Mit fognak szólni?
- Több szükségem van most a pihenésre, mint azt gyakorolni, amit tökéletesen tudok- ellenkezett Stephane.- Ami a szurkolókat illeti, este a gálán úgyis találkozom velük.
- Nem értem, mi ütött beléd!- mérgelődött Peter. – Lesz még elég időd a pihenésre, de most indulj!
Stephane felnevetett.
- Peter… nem pihentem ki magam, mióta ismerlek! Ne haragudj, de nem akarok most részt venni az edzésen. Semmi baj nem lesz belőle.
Azzal Stephane a fejére húzta a takarót, jelezve, hogy a vitát lezártnak tekinti. Az edző döbbenten állt az ágy előtt. A fiú általában nem ellenkezett vele, s elfogadta mestere tanácsait. Peter először arra gondolt, hogy lerángatja tanítványáról a takarót és a hideg víz alá vonszolja, végül megadóan sóhajtott egy nagyot, s kivonult a szobából.

Stephane csüggedten vette tudomásul, hogy nem tud visszaaludni. Forgolódott hát az ágyban és a hajnalig tartó buli pillanatait próbálta magában felidézni. Az emlékképek lassan, de biztosan beúsztak tudatába. Szinte hihetetlen, hogy ketten indultak el, s ilyen fergeteges partyt csaptak, amihez több versenyzőtársuk csatlakozott. A zenegép szüntelenül szólt, s ők jobbnál jobb számokra táncoltak. A lányok szintén kitettek magukért, ami az önfeledt szórakozást illeti, s jókedvükön felbátorodva a srácok rendesen megtáncoltatták őket. Steph mosolygott magában, mikor eszébe jutott, hogy Brian és Valentina összejöttek a buli alatt, s attól fogva mozdulni sem akartak egymás mellől. Amikor pedig a lány elköszönt és nyugovóra tért a szobájába, Brian udvariasan felkísérte. Ezen a ponton azonban más is bevillant a fiúnak: mégpedig az, hogy ő is becsajozott. Vagy ezt csak most álmodta?

Egyre biztosabban kezdett rá emlékezni, hogy Sarah-val kavart a buli hevében, már csak azt nem tudta eldönteni, hogy ez most jó vagy sem. Évek óta ismerték egymást, Carolinához hasonlóan Stephane őt is mindig elragadónak találta. Sok időt töltöttek együtt hazai pályán is, gyakran ketten edzettek és léptek fel jégrevükön, hiszen mindketten Svájc színeit képviselték. Eddig azonban fel sem merült benne, hogy járhatnának. Nehéz volt ezt mérlegelni, mert Stephane maga sem tudta, mit akar. Magába tekintett, és mégsem jött rá, hogy mi lenne a legjobb, hogy mit akar a lánytól. Nem akarta megbántani, sem becsapni. Úgy gondolta, hogy talán nem kéne semmit elhamarkodni: ha nem érzi most azt, hogy mindenképpen odavan Saráért, akkor valószínűleg nem táplál iránta gyengédebb érzelmeket. Nyilván nem lesz ebből semmiféle komoly kapcsolat, de azért nem ártana ezt megbeszélni a lánnyal, morfondírozott magában. Az álom teljesen kiment a szeméből, így inkább felkelt, mosakodott, majd hirtelen ötlettől vezérelve elhatározta, hogy lemegy a pezsgőfürdőbe. Előtte azonban bekopogott Brianhoz, mert kíváncsi volt rá, hogy a fiú elment-e az edzésre. Kopogására senki nem nyitott ajtót, így egymaga indult lefelé. Útközben azon gondolkozott, mit mondjon Sarah-nak, ha találkoznak. Stephane fiatalnak érezte még magát egy igazán komoly kapcsolathoz, s emiatt nem is akarta magát egyelőre elkötelezni. Pillanatnyilag a korcsolya a legelső, a szerelem pedig kellő időben megtalál majd, kár azt erőltetni- ezt a riporterek kérdésére is mindig őszintén megmondta. Most is megingathatatlanul így gondolta, biztosabban, mint valaha. Igen, így van. Én várok még a Júliámra.

Odaért a fürdő ajtajához, s mikor belépett, felderült. Brian és Valentina egymást átkarolva ültek a bugyborékoló pezsgőfürdőben. Steph egy pillanatra mégis elbizonytalanodott: szívesen odament volna hozzájuk, de zavarni sem akarta kettejüket. Ekkor azonban Brian észrevette, és vidáman intett neki.
- Hahó! Jössz?
Stephane bólintott, majd a fürdőhöz lépett. A szíve mélyén megkönnyebbült, hogy mégsem ő az egyetlen, aki passzolta az edzést. Letette törölközőjét és köntösét, és bemászott a pezsgőfürdőbe.
- Látom, te is kihagytad az edzést- vigyorgott Brian. –Mit szólt ehhez az edződ? Az enyém nem volt túl boldog.
- Dettó - bólintott Steph. – Félő volt, hogy ágyastól fog a stadionba vonszolni.
- Szegény srácok, nálunk ez máshogy megy. Én csak közöltem, hogy pihenni akarok, és ennyi volt- szólt Valentina.
- Na persze, csajoknak mindent hamarabb elnéznek- incselkedett vele Brian, majd puszit nyomott a homlokára. –Mindenesetre egy kis lelkifurdalásom azért van. Nyilván sokan vártak ránk, és ők most csalódnak…
- Este a gálaműsorral majd kárpótoljuk őket- nyugtatta meg Steph.
- Ez a beszéd! Másrészt pedig, az a buli a bárban mindent megért- lelkendezett Brian.
- Igen, óriási volt. Mindenki nagyon jól érezte magát- én például régen buliztam ilyen jót!
- Tényleg, Stephane…- kezdte Valentina félénken- akkor most hogy vagytok Sarah-val?
-Öh…- Steph-et igencsak zavarta, hogy ezt a kérdést ilyen hamar feltették. – Nem találkoztam vele azóta, majd mindent megbeszélünk- válaszolta végül diplomatikusan.
Kis csend állt be, melyet Brian gyorsan oldani próbált.
- Ez a buli mindenesetre nem jelenti azt, hogy a main ne vennénk részt teljes erőbedobással, igaz?
- Naná, alig várom - felelte Stephane.
- De addig még hátravan a gála, ahol nem okozhatunk csalódást - figyelmeztette őket Valentina. - Nos, nekem elég volt a fürdőből, átmegyek inkább a szaunába. Ti is jöttök?
- Persze, menj csak előre- bólintott Brian. Amint a lány eltávolodott, Stephane-hoz fordult ragyogó arccal. - El sem hiszem, hogy Valentinával összejöttünk! Még csak pár órája történt, de máris nagyon boldog vagyok. Régóta tetszik, de eddig nem volt idő és alkalom, hogy ezt kimutassam neki. Köszönettel tartozom neked, amiért segítettél ebben egy kicsit.
- Hogy én?- csodálkozott Steph őszintén.
- Igen. Biztosan észrevetted, hogy Miki egész végig a közelemben volt, és állandóan táncolni akart velem. Kezdtem pánikba esni, hogy a nyomulása mindent elront, de akkor jöttél te és elszórakoztattad.
- Ó, értem- bólogatott Stephane, s inkább hallgatott róla, hogy teljesen véletlenül kérte fel éppen akkor Mikit.- Nincs mit. Örülök, hogy összejött a dolog.
- Én is. Nem az első barátnőm, de érzem, hogy ő más. Már most nagyon fontos nekem. Amikor rám mosolyog, a karjaimba venném és csak csókolnám… Apropó, vár minket a szaunában, és nem venné jó néven, ha otthagynánk. Ha egy nő valamit a fejébe vesz, ott nincs mese, haver!



Az ebédet hármasban fogyasztották el a hotel éttermében, s mikor visszaindultak a recepció felé, összetalálkoztak Johnny-val és Evannal. A két fiú arca kipirult, és felfrissültnek tűntek- nyilván nemrégiben tértek vissza az edzésről.
- Helló, skacok- integetett Johnny- hol voltatok eddig? Kiment a fejetekből, hogy edzés is van a világon?
- Nem, jobban esett a pihenés- felelte Brian. – Talán lemaradtunk valamiről?
- Nem mondanám. Csak jobb lett volna, ha tudom, mit csináltok ehelyett- így improvizálnom kellett.
- Miről beszélsz? - kérdezte Stephane rosszat sejtve.
- Á, semmi különös. Pár rajongód leszólított, és kétségbeesetten érdeklődött, hogy hol vagy- vigyorgott Johnny.
- És mit mondtál?- faggatta Steph riadtan. Jól ismerte Johnnyt, a mókamestert.
- A fergeteges parti után leglogikusabbnak az a magyarázat tűnt, hogy detoxba vittek. És pontosan ezt is mondtam. Baj?

Stephane, Brian és Valentina döbbenten néztek össze. Még mielőtt fontolóra vehették volna, hogy a vicces kedvű Johnny valóban képes lenne-e ilyet mondani, Evan közbeszólt.
- El ne higgyétek, amit mond. Nem beszéltünk szurkolókkal. Te már sosem komolyodsz meg?- nézett tréfásan barátjára.
- Köszi, most elrontottad a viccemet- sóhajtott színpadiasan Johnny. - Amúgy meg nem maradtatok le semmiről. Dögunalom volt az egész.
- Viszont majdnem megtelt a stadion, ami ritkaság- tette hozzá Evan.- Kajálni voltatok? Mi most megyünk.
- Hiába, rendkívüli okok miatt sajnos bezárt az étterem - szólt hátra Stephane, miközben elindultak a lift felé. - Ha enni akartok, akkor bizony le kell mennetek a városba.
Johnny és Evan megtorpantak és rámeredtek. Stephane és Brian kacagott.
- Menjetek csak tovább, most meg ők szívatnak titeket- mosolygott Valentina. Mikor a két fiú eltűnt, Stephane megszólalt:
- Tudjátok, egy pillanatra tényleg elhittem, hogy igazat mond. Johnny-tól minden kitelik… Belegondolni is rossz, miként reagáltak volna a szurkolók.
Brian bólintott.
- Pedig az igazság lenne a legegyszerűbb. Sokszor én is legszívesebben megmondanám a frankót. De nem mindig lehet. Az emberek azt hiszik, mi különbözőek vagyunk más hétköznapi fiataloktól, és soha nem csinálnánk ostobaságokat.
- Így van - mondta Stephane. - Ugyanolyan esendőek vagyunk, mint bárki más. Azt hiszem, a rajongók példaképnek tekintenek minket, s emiatt hajlamosak szemet hunyni a hibáink felett.
- Az edzőm mindenesetre nem - nevetett Brian.
- Az szeret igazán, aki a hibáiddal együtt is melletted áll és elfogad olyannak, amilyen vagy- folytatta Steph.- Talán jobb lenne, ha szurkolóink sem tökéletes hősként tekintenének ránk. Néhányuk lelkesedése sokszor megijeszt. Hogy is nevezik ezt…?
- Fanatizmusnak- vágta rá Valentina.
A lift megállt és kinyílt. Stephane elköszönt Briantól, és bekopogott egy kis beszélgetésre koreográfusa, Salomé ajtaján.
- Szabad- szólt ki a női hang, mire Steph benyitott. Salomé a kanapén ült és újságot olvasott. Mikor megpillantotta a fiút, elmosolyodott.
- Már vártalak. Gyere, ülj ide egy kicsit.
Steph lezuttyant a nő mellé. Biztosra vette, hogy beszélni akar vele valamiről. Az évek során Salomé szinte a második anyja lett, akire mindig számíthatott.

- Nos, mi lesz a gálaszámod? - kérdezte Salomé.
- Az, amit megbeszéltünk. Nem változtatok. Bár mindegy is, mert nem vettem részt a nyilvános edzésen.
- Tudom. Peter csalódott is volt emiatt. Nem tudta mire vélni a viselkedésed. Mármint, hogy gála előtt hatalmasat bulizol és kihajtod magad másnapra.
- És most te is ugyanúgy leteremtesz emiatt?- sóhajtotta a fiú.
- Képzeld, nem- csapott a térdére mosolyogva Salomé.- Megnyerted a versenyt, vagy nem? Hosszú ideje hatalmas nyomás alatt vagy és rengeteget dolgozol. Megérdemelsz egy kis kikapcsolódást. Ezt megmondtam Peternek is.
Steph arca felragyogott, és megjelent rajta az igazi, kisfiús, sokak által ismert Stephane-mosoly.
- Komolyan így gondolod?
- Igen. Itt az ideje, hogy pihenéssel és szórakozással is foglalkozz. Egy ilyen remek győzelem után pláne. Ne aggódj Peter miatt, majd meglágyítom a szívét, ahogy eddig is sokszor- kacsintott.
- Kösz- mosolygott hálásan Steph.
- Még valami. Hallottam egyéb hőstetteidről is… Brianra gondolok. Nem mondom, magam is meglepődtem a hír hallatán, miszerint együtt mulattatok.
- Honnan tudsz te erről, itt a falnak is füle van?
- Ahogy mondod. Talán ti nem láttátok a buli hevében, de néhány jól álcázott fotós és egyéb szervező is lent csücsült a bárban.
- Jaj, ne- tört ki Stephane. Nem mintha zavarta volna, hogy még szórakozás közben is lencsevégre kapják - régen megszokta ezeket a kellemetlenségeket. A szívébe azonban belemarkolt a rémület, mikor arra gondolt, hogy esetleg fotók és feltupírozott sztorik is keringenek majd róla és Sarah-ról. Ez megnehezítené a dolgunkat, gondolta.
- Ugyan már, mit számít ez- legyintett a nő. – Tudjuk, micsoda vérszívók ezek. Aki ismer és szeret, az nem a bulvárlapokból szerzi az információit. Ami pedig Briant illeti… kissé furcsa a dolog, de a magam részéről örvendetesnek tartom, ha szereztél egy új barátot. A kettőtök között elterülő szakadék oly feltűnő volt, ami szerintem egyikőtöknek sem vált előnyére. Örülök, hogy megtört a jég. Talán majd dolgozhattok is alkalmanként együtt, egymást inspirálva.
- Igen, majd talán- dünnyögte Steph, de gondolatai már elkalandoztak. Felállt a kanapéról, és menni készült, hogy ráhangolódjon a gálára.- Köszi, Salomé. A biztatást. Mindent. Tőled mindig őszinte és jó tanácsokat kapok.
A nő mosolyogva bólintott, de amikor Stephane kilépett volna az ajtón, még eszébe jutott valami.
- Stephie!
A fiú visszafordult.
- A közönség szeret és rajongóid nagyon büszkék rád. Viszonozd a szeretetüket, és kápráztasd el őket!



A közönség már akkor tombolt, mikor Stephane a pályára lépett. Hatalmas ováció köszöntötte a világbajnokot a lelátó mind a négy oldaláról, vakuk ezrei villantak fel minden pillanatban. A svájci szurkolói klub tagjai egy emberként pattantak fel helyükről, fejük fölé emelték katicával és Stephane képmásával díszített zászlóikat és transzparenseiket. És ugráltak, boldogan éltették bajnokukat, a lányok sikoltoztak és előkészítették ajándékaikat. Stephane végig őket nézte, meghatódva integetett nekik, miközben a jégre lépett. Sok száz megmérettetésen túl volt már, rajongói mindig elkísérték, s ő mégis újra meg újra elérzékenyült a feléje áradó mérhetetlen szeretetükön. Mint a világbajnokság győztese, ő volt az est utolsó fellépője. Sötét nadrágot és hozzá elegáns inget viselt, a kezében fehér rózsát szorongatott. Felcsendült a zene, s ő megkezdte előadását. Gyönyörű szám volt, nagyon szerette, ő határozta el annak idején, hogy mindenképpen koreográfiát készít rá. Az Un giorno per noi volt az, Josh Groban varázslatos baritonján. A szám a szerelemről szólt, egy Rómeó és Júlia átdolgozás ihlette. Steph ezért is vitt magával rózsát; ez még megkapóbbá tette az előadást, őt magát pedig ellenállhatatlan Rómeónak szimbolizálta.

Elégedetten konstatálta, hogy ehhez illően félig el is sötétült a pálya, s a reflektorfény sejtelmes félhomályba burkolta alakját. Kecses, légies mozdulatokat vitt bele a táncba, egészen más volt ez, mint a flamenco. A gálaprogram egyébként is kötetlenebb, lazább műfaj, itt azt tehetett, amit csak jónak tartott, mert nem voltak technikai megkötések. Igyekezett szívét-lelkét beleönteni ebbe a számba is. A rózsát a nyitó mozdulatok után a földre dobta, körözni kezdett, majd eltávolodott a kezdő pozíciótól, hogy végigsöpörjön az egész pályán. Mozgás közben a hűvös levegő kellemesen borzolta haját, miközben korcsolyája végigszántotta a jeget. Közeledett az a pillanat, amikor a négyfordulatos, leglátványosabb ugrást kellett megcsinálnia. Ezt jó előre meg akarta tervezni, hogy elég helye legyen a lendülethez. Közel került a palánkhoz, tisztán látta a nézők rajta csüngő tekintetét.

Éppen lendületet vett, amikor bíborszínű fényfolt csillant meg a közelben. Akaratlanul is odakapta a fejét, s meglátta, hogy a fényforrás egy ruháról ragyog, s azt egy karcsú, gyönyörű, fiatal lány viseli. A másodperc törtrészéig a lány arcába meredt, s felismerte benne Sarah-t, aki szintén az ő szemébe nézett. Stephane teljesen megzavarodott, ekkor azonban már nem tudott megállni: a lendülettől a levegőbe repült, s ott elegánsan többször átfordult saját tengelye körül. Azonban rosszul kiszámított ugrás volt, zavara miatt nem koncentrált oda eléggé. Felsőteste vészesen jobb oldalra dőlt, s abban a pillanatban elkezdett lefelé zuhanni a levegőből. Nem tudott a lábára érkezni, kicsavarodott teste jobb oldalra döntötte, s még mielőtt legalább a kezét lerakhatta volna, hogy tompítsa az esést, már el is hasalt a jégen. Igen szerencsétlenül és feltűnően, ezt ő is érezte, ráadásul a lábából lassan áradó fájdalomból is arra következtetett, hogy ezúttal jól megütötte magát. Ezt rögtön kiverte a fejéből, mert látta, hogy gyors tempóban csúszik a palánk felé. Gyorsan talpra küzdötte magát, és nagyot fékezett, mielőtt még a palánknak is nekiment volna, bár nem sokkal kerülte el. Mintha mi sem történt volna, folytatta táncát, néhány másodperc múlva ismét teljesen benne érezte magát, s most már nem gondolt másra.

A tánc végét elképesztő sebességű forgással zárta le, kétségkívül ő volt ebben a világ legjobbja. Hosszú másodpercek óta pörgött egy helyben, iszonyatos sebességgel, s mégis képes volt újra és újra lendületet venni. A közönség őrjöngött a gyönyörűségtől, ő pedig lassan összekulcsolta és feje fölé emelte kezét, mígnem lassulni kezdett, ekkor felkapta a közelében fekvő rózsát, mellkasára tette, s végigfeküdve a jégen, befejezte előadását. Hallotta a nézők viharos tapsát, s meglátta a jégre záporozó apró ajándékokat. Felkelt, mosolyogva meghajolt, majd integetve levonult a pályáról. Mosolya ellenére dühös volt magára. Nem mintha számított volna bármit is, hogy egy gálán ront az ember. Itt már semminek nem volt tétje, és különben is esett ő már rengeteget, élesben is. Csupán keserűség töltötte el a gondolatra, hogy ennyire buta hibát követett el, pillanatnyi figyelmetlenség miatt. Ezen a ponton rá is jött a hiba okára: nem a lépésekre koncentrált, hanem a közönség soraiba nézelődött, nem csoda, ha elrontotta. Újabb tanulság, hogy előadás alatt meg kell szűnnie számára a külvilágnak, és nem bámészkodhat ide-oda, kőkeményen koncentrálnia kell. A rejtély már csak az volt, miként bírhatott rá ilyen hatással a lány. Ezt a problémát azonban egyelőre félretette. A következő évig egészen biztosan én vagyok a világelső, gondolta. Mosolya és jókedve erre vissza is tért. Mikor lelépett a jégről, és felcsatolta az élvédőket, még egyszer esése irányába sandított. A bíbor ruha már nem csillogott onnan, mert viselője is eltűnt a helyéről.



A gála ezzel lezárult, s a műsorvezető sorra felkonferálta a jégre a legeredményesebb versenyzőket. Steph megpillantotta Briant, amint felé közeledik a pálya szélére, s látta, hogy egy rámenős riporter elkapja a fiút.
- Van rám egy fél perced, ugye?- hadarta az újságíró, majd választ sem várva folytatta:- A tökéletest nyújtottad a versenyen, és nem hibáztál. Mégsem te lettél a világbajnok. Mi a véleményed erről, hogyan történhetett ez meg?
Brian ránézett a riporterre és meglátta szemében a mohóságot és a szenzációhajhászást. Megértette, hogy a vele szemben álló alakot nem érdekli az ő valódi véleménye és helyezése, csupán valami botrányos, lekicsinylő megjegyzésre vágyik, amivel nagy hírverést csaphat. Eldöntötte, hogy megfosztja ettől az örömtől a riportert, és megpróbál valami olyat nyilatkozni, ami nem éppen őrá vall. Szemtelen mosolyt felöltve válaszolt:
- Köszönöm kérdését, valóban úgy gondolom, hogy minden tőlem telhetőt megtettem. Így első hely ide vagy oda, nincs okom bánkódni, elvégre magamnak korcsolyázom és nem a médiának. Mindannyian tudjuk, hogy első csak egy valaki lehet, még akkor is, ha többen megérdemelnék az aranyat. Stephane szintén kihozta magából a maximumot, és hozzám hasonlóan keményen küzdött, úgyhogy mondjuk azt, hogy győzelme megérdemelt. És most bocsásson meg- biccentett gúnyosan, majd sarkon fordult, amikor a hangosbemondón felcsendült az ő neve. A riporter csalódottan és leforrázva állt ott, majd nagyot sóhajtva távozott.

A pályán már ott nyüzsgött valamennyi versenyző, jelmezek és színek kavalkádja olvadt egybe, csillogó ruhaujjak repkedtek és suhogtak, miközben mindegyikük végigszáguldott a pályán, bemutatva látványos formákat és emeléseket. A vakuk villogása megsokszorozódott, s minden eddiginél vadabbul örvénylett a korcsolyázók testén, fekete és ezüst fényfoltokat festve rájuk. A nézők most már felálltak ülőhelyükről, s ugrálva, ezerféle rajongói transzparenst lóbálva, fényképezőgépeiket kattogtatva éltették kedvenceiket és csodálatos előadásaikat. Minden arcon mosoly ragyogott és öröm tükröződött, mert néző és korcsolyázó egyaránt értékes, új élményekkel gazdagodott. A versenyzők nem feledkeztek el a lelkes nézőseregről, és sugárzó mosollyal integettek nekik vissza a kristályosan ragyogó, ezer színben fürdő jégpályáról.

Stephane szintén belevetette magát a színes emberforgatagba, és határtalan boldogság töltötte el, ahogyan versenyzőtársai gyűrűjében érezte magát. Ismerős alakok húztak el mellette- Isabelle, Evan, Caro, Daisuke, Jeff, Kerr-ék, Johnny és még sokan mások- mindegyikükhöz szeretet és tisztelet fűzte. Imádta a gálákat, és minden percét ki akarta élvezni ennek az önfeledt és vidám, már a versenydrukktól is mentes lezárásnak. A felszabadultság szárnyakat adott neki, súlytalannak és végtelenül szabadnak érezte magát, miközben ő is végigsöpört a pályán, kedve szerint váltogatva ugrásait és haladási irányát. Amint elhaladt a palánk mellett, oldalra nyújtotta kezét, és elnevette magát, ahogyan az ott ülők is viharos gyorsasággal nyújtották felé övéiket. Stephane elsiklott mellettük, és tenyere sok száz másik tenyérrel csattant, lelkes kiáltásokra ösztönözve gazdáikat. Visszafordult a pályára, és a közepe felé vette az irányt, mikor megpillantotta a feléje száguldó és nevető Briant. Egyikük sem lassított, s a két fiú egyre közeledett egymás felé; Steph ismét kinyújtotta kezét, és Brian ugyanúgy tett. Mikor azonban kellően közel kerültek egymáshoz ahhoz, hogy összepacsizzanak, Steph megtántorodott, mert a háta mögött valaki vészesen közel húzott el mellette, s lábát idegen korcsolya súrolta. Ha egyedül van, egy pillanat alatt visszanyeri egyensúlyát; most azonban reflexszerűen Brian keze után kapott és belekapaszkodott.

A váratlan súlyterhelés Briant is meglepte, aki lendületből haladt volna tovább, ám ezúttal nem tudott. A két fiú döbbenten és összegabalyodva, egyensúlyukat tökéletesen elvesztve megingott, majd látványosan elesett. Stephane alig ért földet, máris visszanyerte lélekjelenlétét, és szorongva talpra állt. Azonnal a másik felé fordult, remélve, hogy nem lesz túlságosan dühös a kellemetlen eset miatt. Aggodalma azonban elpárolgott, amint megpillantotta Brian arcát: a francia fiú nevetéstől pukkadozva igyekezett felállni, ebben viszont nem kismértékben akadályozta a belőle kirobbanni készülő jókedv. Steph a kezét nyújtotta Briannak, aki már-már elfogadta a segítséget, végül kezét visszahúzva így szólt:
- Okulva az előbbi esetből, inkább egyedül próbálkoznék…
Erre már végképp kiszakadt mindkettőjükből a nevetés. Ugyanígy tett a közönség és a többi korcsolyázó is. Stephane és Brian csak álltak egymás mellett és önfeledten kacagtak ügyetlenségükön, mígnem megjelent Johnny, és kezét a svájci fiú vállára téve tréfásan így szólt:
- Látod, mondtam én, hogy túl sok pia van benned…
A hangulat ezzel végleg tetőfokára hágott. A közönség nevetve tapsolta meg a versenyzőket, akik ekkor hatalmas körbe gyűltek, és egymás kezét megfogva körözni kezdtek… s a jobbra-balra villódzó fénycsóvák közepett újból egy nagy családdá olvadtak egybe…




A hotel gálaterme zsúfolásig megtelt. Mindenki, aki hivatalos volt a partyra, most ott tolongott. Az asztalokat és székeket a terem különböző részeire húzták, elegánsan átrendezve mindent. A plafonról lecsüngő kristálycsillárok ontották a fényt, mely az egymásra állított pezsgőspoharakon és desszerttányérokon minduntalan megcsillant. A büféasztalokon a legkülönfélébb gyümölcskosarak, aprósütemények és üdítők sorakoztak. A hatalmas terem másik végében álltak az étkezőasztalok, melyeknek közepén gyertya lobogott. Az asztalok körül kényelmes székek sorakoztak. Az elrejtett hangfalakból halk, kellemesen invitáló zene szólt. Egyelőre. A formális rész ugyanis hamar véget szokott érni, hogy a fogadás átadja helyét egy fiatalos bulinak, a versenyzők nagy örömére.

Stephane elhatározta, hogy most is kihagyja a megnyitót, és nem hallgatja végig az udvarias köszöntő szöveget. A táncos mulatság és az igazi hangulat annál jobban érdekelte. Különben is fáradtnak érezte magát további formalitásokhoz: kárpótlásképpen, amiért kihagyta az edzést, kétszer annyi ideig fényképezkedett és beszélgetett szeretett rajongóival. Bár egyesek igencsak erőszakosan és törtetően viselkedtek, az ő mosolya és jókedve egy pillanatra sem tűnt el. Zuhanyozott, majd hosszasan állt az öltözőszekrény előtt. Végül egy világos színű farmernadrágra és fehér alapon kék csíkos ingre esett a választása. A tükör előtt még egyszer kritikusan szemügyre vette felsőtestét, majd belebújt ruháiba. Lazának és nagyon könnyednek érezte most magát, ezért feltűrte az ingujjat, és a nyakát sem gombolta be teljesen. Természetesen a haját sem felejtette el belőni. Bár soha nem vitte túlzásba a készülődést, partykra azért szeretett elegánsan megjelenni.

Mikor erről meggyőződött, és az idő alapján megállapította, hogy a megnyitó is valószínűleg véget ért, sarkon fordult, bezárta ajtaját és lement a gálaterembe. Mikor belépett, már látta, hogy a buli megkezdődött. Mindenki javában fogyasztotta a süteménykülönlegességeket, pezsgővel koccintottak, és a zene is szólt már, táncolni azonban még senki nem akart. Stephane mosolygott magában, amint elképzelte, hogy most felkér valakit, és ők lesznek az első táncolók, amit valahogy mindenki kínosnak tartott. Táncolni később is bőven ráér az ember, ő most beszélgetni akart, körbemenni a termen, és üdvözölni versenyző ismerőseit. Elégedetten nyugtázta, hogy az újságírókat ezúttal is szinte kizárták a rendezvényről: csak egy-kettő feszengett a sarokban, s lerítt róluk, hogy nem érzik magukat most elemében.

Megunta az egy helyben ácsorgást, kiürítette poharát és a forgatagba vetette magát. Ismerős arcok vették körül minden irányból, integető kezek hívták magukhoz, és ő barátságosan intett vissza, mindenkire mosolygott, biccentett a feléje közeledőknek. Volt, akivel udvariasságból váltott néhány szót, másokkal hosszabb beszélgetésbe merült. Akikkel nem volt szorosabb viszonyban, azokat diszkréten hamar lerendezte. Ebben már bőven volt gyakorlata, sosem akarta jó modorát elveszíteni. Türelmes volt az emberekkel, közvetlenül viselkedett, mindenki iránt érdeklődést tanúsított. A nagy többség kedvelte is emiatt, rosszat soha nem lehetett Stephane-ról hallani.

Az idő rendesen elszaladt, és Stephane látta, hogy sokan már nagyban táncolnak: a legújabb számoktól kezdve a mulatós zenékig mindenféle stílus helyett kapott, s a fiatalság lelkesen ropta a nagy tánctéren. Az edzők és szponzorok egy része ekkor kezdett szedelőzködni: ez már a fiatalok tere, mondogatták, s a világért sem álltak volna be közéjük rázni egyet. A lazább és bevállalósabb felnőttek persze maradtak, és tiniket megszégyenítő lelkesedéssel szórakoztak. Steph nevetve látta, amint egy idősebb úr olyan hevesen pörgeti a méltóságát megőrizni próbáló középkorú hölgyet, hogy kis híján mindketten elesnek. A nóta szerencsére véget ért, és egy romantikus lassú szám következett. Stephane-nak is kedve támadt táncolni, és körbepillantva megakadt a szeme Sarán. Különös érzés kerítette hatalmába: ment is volna felkérni a lányt, de ennél is egyszerűbbnek tűnt sarkon fordulni és egész este kerülni őt. Állt pár másodpercig, az agyán ezernyi gondolat cikázott keresztül. Végül döntött, s könnyed léptekkel megindult a lány felé. Még mielőtt odaért volna, Sarah észrevette és rámosolygott. Steph csak a kezét nyújtotta, és nem szólt, mert nem volt szükség szavakra; Sarah pedig elfogadta a szótlan, de mégis ünnepélyes felkérést, és kezét a fiú kezébe tette. Elvegyültek a táncolók között, majd Steph magához húzta Sarah-t és derekára kulcsolta kezét. Továbbra sem szólalt meg egyikük sem, de a hallgatás többet mondott minden szónál; ráadásul ismerték egymást, nem kellett egyiküknek sem udvariaskodó társalgást kezdeményezni. Sarah a fiú vállára hajtotta a fejét, Steph érezte bőre zamatát parfümje édes illatával keveredve.

A lány selymes haja a vállára omlott, s a nyakán érezte lélegzetét. Stephane megpróbálta átadni magát a táncnak, de fejében újból átfutottak el nem alvó gondolatai. Eddig a pillanatig sziklaszilárd elhatározás élt benne, hogy ezen az estén megmondja Sarah-nak: barátként szereti őt, és nem akar sem vele, sem mással kapcsolatot kezdeni. Most is érezte, hogy ezt kéne tennie, de elbizonytalanodott. Elbűvölő, tehetséges, jól megértjük egymást- mi lenne, ha mégis adnánk egy esélyt a dolognak? Feltéve, ha ő is akarná… Sok dolog szól mellette… még csak nem is vagyunk messze egymástól, nem úgy, mint Caro-val…
Megrázta fejét. Gondolni sem akart most arra a lányra, arra a kapcsolatra. Túl régen történt, és túlságosan fájdalmas volt. A látszat ellenére is. Továbbszőtte gondolatait.
Sarah-val régóta jóban vagyunk. Jól ismerem és ő is ismer… és… nem is hangzana rosszul, ha vele járnék… a riporterek is békén hagynának egy időre az idióta kérdéseikkel, hogy miért nem akarok barátnőt… ellenkezőleg, jó kis hírverés lehetne belőle, az újságok velünk foglalkoznának … talán azok a szemetek is befognák, akik szerint a műkorcsolyázó fiúk többsége meleg… ráadásul csinos is… megpróbálhatnám befűzni… csak annyit kéne tennem, hogy a kezem a derekáról kicsit lejjebb tolom…

Körbetekintett a táncolókon és megakadt a szeme a közelben lassúzó Brian-on és Valentinán. Látta rajtuk a szeretetet, egymáshoz kötődést. Brian olyan szépen beszélt róla ma a jacuzzi-ban, gondolta. Vajon ő megtenné-e, hogy érdekből, és nem szerelemből jár valakivel? Képes lenne erre tisztességes ember? E gondolatra megrázkódott, s mint akit fejbe vágtak, jött a felismerés. Mi történt velem, hogy gondolhattam ilyeneket? Mintha nem is én lennék… tegyek tönkre egy barátságot, és egy őszinte lányt azzal, hogy becsapom? Hiszen világosan érzem, hogy nem úgy szeretem! Hogy juthatott az eszembe ilyen undorító dolog…? Nagyon fájt, amikor engem használtak ki- most okozzam én is ezt egy csodálatos barátnak? Nem. Soha. Stephane maradok, hűen önmagamhoz és barátaimhoz, és teszek rá, hogy mások mit gondolnak rólam.

Stephane világosan látta, mit kell tennie, és kész volt rá, hogy megtegye. Bár a gondolat még nem tett, mégis szégyellte magát. Úgy érezte, nem méltó rá, hogy a lányhoz érjen és vele táncoljon. A szám ekkor véget ért, Stephane elengedte Sarah-t, és a szemébe nézett. A lány visszapillantott rá, és halványan elmosolyodott, üzenve, hogy jól érezte magát. A fiú végre megszólalt:
- Kimegyünk egy kis levegőt szívni?
- Menjünk- bólintott Sarah.
Stephane gyorsan rendelt egy koktélt a lánynak, aztán kiléptek a kivilágított, hatalmas teraszra. A márvány korlát vakítóan ragyogott az éjszaka sötétjében, az égen ezer és ezer csillag pislákolt. Behúzták maguk mögött az üvegajtót, s a zene hangja kissé elhalt. Az éj csendje honolt, a közelben beszélgető emberek vidám hangján kívül semmi nesz nem hallatszott. A sápadt fényben úszó lámpákat apró jégszilánkok keretezték, mintha a búráknak pofaszakálla nőtt volna. Stephane a korlát félreeső helyére igyekezett kerülni, nem akart most másokkal vegyülni. Szembeállt Sarah-val és mély lélegzetet vett.
- Sarah, a tegnapi buliról szeretnék beszélni veled… nyilván emlékszel, hogy többször smároltunk és egész éjjel együtt mulattunk.
A lány bólintott, de nem szólalt meg. Nem könnyíti meg, gondolta Steph.
- Na szóval… én ezzel kapcsolatban csak azt akarom mondani… szóval, én továbbra is egy nagyon kedves barátomnak tekintelek, annak ellenére, ahogy a party hevében viselkedtem… nem akartalak megtéveszteni, és ööö… nem tudom, te mit gondolsz és mi a véleményed, de talán maradjunk is barátok.

Steph nem tudott többet mondani, úgy gondolta, most Sarah-n a sor. Izgatottan leste a lány reakcióját. Sarah csak állt, és a fiút bámulta, s mikor Stephane már félni kezdett, hogy jelenetet rendez, felkacagott.
- Ó, Steph… ezt fel kellett volna venni!
A fiú kissé megzavarodott, de látta, hogy Sarah nem dühös, s ez az ő arcára is mosolyt csalt.
- Ez… nagyon őszinte és aranyos volt tőled!- Sarah ismét elnevette magát. – Örülök, hogy ezt elmondtad, de nyugodj meg, én is tökéletesen így látom. Azt hittem, ez az egész annyira egyértelmű, hogy külön nem kell megbeszélnünk.
Most Stephane is meglepődött, de érezte a határtalan megkönnyebbülést. Hát túl van rajta, simábban ment, mint hitte, és nem bántotta meg a lányt sem.
- Komoly? Akkor most mesterien csináltam magamból hülyét - nevetett.
- Ó, nem- kacagott vele Sarah.- Te legalább elmondhatod magadról, hogy nem vagy egy tahó. Én sem felejtettem el, hogy mit műveltünk a buliban, de az ilyen előfordulhat, ráadásul nem keveset ittunk. Fel sem merült bennem, hogy neked esetleg problémát okoz.
- Nem okozott, csak jobbnak gondoltam ezt megbeszélni. Na mindegy, akkor hagyjuk. Így is full hülyének érzem most magam.
- Ugyan- mosolygott a lány kedvesen. – Ünnepélyesen kijelentem, hogy továbbra is barátok vagyunk, de amint más céljaim lesznek, azt az értésedre fogom adni. Rendicsek?
- Igenis!- felelte Steph, aztán újra kitört belőlük a nevetés.
- Mi olyan mulatságos, én is hallhatnám?- csendült egy hang a hátuk mögött. Megfordultak, és meglátták Briant, kezében egy pezsgőspohárral.
- Egy kis magánéletről beszélgettünk csak- válaszolta Stephane.
- Hmm, az jó téma, de a lelkizést hagyjuk el most- mondta Brian.- A ma este a buliról szól! A többiek mind bent vannak, és durván jó a hangulat! Hölgyem és uram… készek újból egy fergeteges szórakozásra?
- Naná!- vágta rá Stephane és Sarah egyszerre. Majd mindhárman otthagyták a korlátot, bementek az üvegajtón, és átadták magukat az utolsó, záró partynak.



A szálloda másnap reggel teljesen felbolydult: a versenyzők és a hotelben megszállt nézők többsége csomagolt, és felkészült az utazásra. A folyosókat megtöltötték a koffereket és utazótáskákat cipelő, legkülönbözőbb nyelveken társalgó emberek. A szurkolók egy kis része megpróbált még egy utolsó, közös fényképezkedést összehozni a folyosókon feltűnő sportolókkal, akik most már rendszerint megtagadták e szívességet.
Stephane szintén korán kelt, de kimerült volt, és ásítozva igyekezett minden cuccát az utazóbőröndjébe hajigálni. Nem egyszer előfordult vele, hogy ugyanaz a mennyiségű holmi, amit magával hozott, visszafelé menet nem akart beférni a bőröndbe. Most is ez történt, s egyre dühödtebben gyömöszölte a cuccokat, amikor eszébe jutott, hogy bőven van még ideje. A gép csak délben indul, most meg alig múlt 9 óra, gondolta. Otthagyta hát a félig összekészített csomagot, és kiment a folyosóra, hogy elüsse valamivel az időt. Céltalanul bolyongott a hotelben ide-oda, de csakhamar összetalálkozott késésben lévő versenyzőtársaival. Hogy hasznossá tegye magát, felajánlotta segítségét: Yu-Nának a cuccai összerendezésében, Sineadnak pedig az elveszett apróságai megtalálásában segédkezett. A lányok roppant lovagiasnak találták Steph-et és cuppanós puszival jutalmazták fáradozásait.

Kisétált a hotel főbejárata elé, ahol még nagyobb volt a sürgés-forgás: amerre csak ellátott, taxik sorakoztak egymás mellett, sárga és fehér színekkel megtörve a hatalmas parkolót. Szinte percenként lépett ki valaki a lengőajtón és távozott a megrendelt taxival. Steph ráérős léptekkel sétált ide-oda, és intett mindegyik távozó ismerősének. Carolinától, Johnny-tól és Sinead-tól külön is búcsút vett, és elindult volna vissza a bejárathoz, mikor valaki odakiáltott neki.
- Hé, és tőlem el sem köszönsz?
Steph a hang irányába fordult, és meglátta Briant, aki éppen egy jókora bőröndöt adott át a taxisnak. Elmosolyodott és megindult felé.
- Itt maradsz még, hogy ennyire ráérsz? –kérdezte Brian.
- Nemsokára mi is megyünk, csak a gép jóval később indul. Gondoltam, addig lejövök nézelődni.
- Én még maradnék, ha lehetne. Megint elmúlt egy vb, és csak egy év múlva lesz. Sajnálom. Sokkal jobban szeretem az izgalmat, a készülődést, mint a hazautazást- vallotta meg Brian.
- El fog jönni a következő is, hamarabb, mint várnánk- vont vállat Stephane.- Ráadásul az idei szerintem kivételesen jó volt, már ami a privát bulijainkat illeti.
- Az biztos- derült fel Brian-, jó ideig nem fogom elfelejteni… a tegnap este is csúcs volt! Amint alkalom lesz rá, megismételjük valahol, okés?
- Oké- bólintott Stephane. Látta, hogy az autóban már többen ülnek, köztük az edző is, és már csak Brian-ra várnak.
- Akkor azt hiszem, én most elköszönök- szólt Brian és kezet nyújtott. – Örülök, hogy megismertelek. Örülök, hogy összehaverkodtunk. Komolyan. Felírtam a címed és a skype-od, majd beszélgetünk, jó?
- Igen, mindenképp- bólintott Stephane.- És én is örülök, hogy jóban lettünk. Már régóta vártam rá.
- Persze ettől még riválisok vagyunk- komolyodott el Brian.- A sportban továbbra sincs kegyelem. És ezentúl is mindent el fogok követni, hogy a legjobb legyek, és legyőzzelek.
- Ez csak természetes. Én pedig mindent meg fogok tenni, hogy megvédjem a címem, és senki más ne győzhessen le- állta Steph a francia tekintetét.
- Nagyon helyes. Nem is vártam más választ- felelte Brian. – Szóval továbbra is izgalmas időknek nézünk elébe… „the show must go on”- mosolyodott el. - De most már tényleg mennem kell. Hello, Steph.
Azzal elengedte a svájci fiú kezét, sarkon fordult és kinyitotta a taxi ajtaját.
- Jó utat, és vigyázz az edződ házi italaival!- kiáltott utána Stephane.

Brian egy vigyorral felelt, és beszállt az autóba. Steph még intett egyet, s a taxi már el is hajtott, ő pedig ott maradt egymaga, és tekintetével követte az autót, amíg az el nem tűnt. És szívéből sajnálta, hogy véget ért a világbajnokság, s megint hosszú ideig nem találkozhat versenyzőtársaival. Úgy érezte, bármit megadna érte, hogy még néhány napig folytatódjon a bajnokság, és ők vidám perceket tölthessenek együtt. Felpillantott a közelben magasodó fára, s látta, hogy leveleiről kezd visszahúzódni a fagy és zúzmara, s lassan átadják helyüket a zöldellő rügyeknek… mert újra eljön a tavasz és a melegebb napok… S ekkor megértette: miként a világ sem áll meg, neki is tovább kell lépnie az élet ösvényein. Újból meg kell küzdenie az elismerésért, rengeteg tanulás és kemény munka vár még rá, de emellett új barátok és élmények is… Hiszen nagyon fiatal még, előtte az élet, és álmai csak arra várnak, hogy valóra váltsa őket. Behunyta a szemét, mély lélegzetet vett, és élvezte a tüdejébe áramló csípősen hideg, friss levegőt… s csak állt ott, egyedül, miközben csukott szemhéján keresztül bágyadt napsugarak simogatták arcát…



×××××××


Kinyitotta szemét, s még egyszer fel akart tekinteni a nap sugaraiban fürdő faágakra… a fa, a napsütés és a parkoló azonban eltűnt, s feleszmélt, hogy egy stadionban ül. Megérezte a jégpályáról felé áradó hideget, s egy pillanatra csodálkozva tekintett körbe. Aztán rájött. Itt ül, a jókora Lausanne-i sportcsarnok lelátójának szélén, hétfő reggel van, s mindaz, amin az előbb merengett, már sok-sok éve történt. Korán reggel bejött, leült a kihalt lelátó legelső sorába, hogy áttekintse az aznapi edzéstervet… és ekkor elkalandozott, újra átélte egy régen elmúlt, feledhetetlen világbajnokság minden percét. Különös, gondolta. Mintha csak most lett volna, olyan tisztán emlékszem mindenre. Pedig milyen régen történt… idestova tizenöt éve. Igen, éppen annyi.

Hátrasimította finoman szürkülő, éjfekete haját, miközben továbbra is a múltba révedt. Ahogy a méltóságteljesen ragyogó, fenséges jégre tekintett, újból megrohanták az emlékek. Átérezte a benne felcsapó izgalmat, ami pályára lépés előtt fojtogatta… Tisztán hallotta a hangokat, és a közönség zúgását, amint egy szerény, mélységesen meghatódott fiatalembert éltetnek… az aranyérem nyomását a mellkasán… fényképezőgépek villogását. Aztán újra beúszott tudatába egy magas, magabiztos fiú képe, akinek tekintetét a bajnokság kezdetekor még kerüli, a végén pedig jó barátságban búcsúznak el… S talán ez volt eddigi élete egyik legnagyobb rejtélye: hogyan őrizhették meg Briannal jó viszonyukat, s mélyíthették igazi barátsággá, az évekig tartó rivalizálás ellenére? Mert barátok voltak, attól a perctől kezdve, hogy olyan emlékezeteset beszélgettek abban a hotelben. Stephane-nak kedves könyve, A kis herceg jutott erről eszébe: „Ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra, mondta a róka”. Igen, ők is megszelídítették egymást abban a hotelszobában, aztán hosszú ideig csiszolgatták barátságukat.

S az évek csak mentek, a kíméletlen versengés pedig folytatódott… s ez alatt valamelyiküknek mindig alul kellett maradnia, nem egyszer mindkettőjük elbukott az első helyért vívott csatában. De mégis, elismerték és tisztelték egymást, s ha tehették, együtt szórakoztak vagy meglátogatták a másikat. Nem sok időbe telt, és alkalmanként együtt léptek fel, közösen dolgoztak, és ha lehetett, segítették egymást. A sajtó és a nézők nagy aránya hosszú ideig nem tudott hová lenni döbbenetében. Lehetetlen ekkora vetélytársak között a hosszú távú barátság, kizárt két ennyire különböző ember egyetértése, mondogatták. Voltak, akik egyenesen árulásnak tartották, hogy két rivális ilyen szorosan együttműködjön. Ők azonban csak nevettek ezen, s hangoztatták, hogy alkalmanként az ellentétek is vonzzák egymást. S az idő őket igazolta: egy idő után már mindenki elfogadta barátságukat, s az addig egymásra ellenségesen tekintő szurkolócsoportok is nagyjából megbékéltek egymással. Ha van eredmény, amit sportoló a pályán nyújtott teljesítménye mellett elérhet, az pontosan ez: a tömegek szeretete, s a klikkek megbékítése. Stephane és Brian persze soha nem felejtették el, honnan jöttek, s ugyanolyan elkötelezettséggel és büszkeséggel képviselték nemzetük színeit, mint azelőtt. S mivel majdnem egyidősek voltak, azonos időben jelentették be visszavonulásukat, mikor érezni kezdték: az idő már eljárt felettük, legalábbis, ami a versenyzést illeti.

Stephane mosolygott e kellemes emlékek felidézése közben, s arra a pompás vacsorára gondolt, melyet Brian felesége készített nemrégiben. Pár hete Franciaország nyugati felében akadt dolga, s természetesen Joubert-ék nem felejtették el meghívni néhány napra a Lambiel családot. A két feleség már régóta jó viszonyban állt egymással, s a gyerekek is hamar megbarátkoztak. Korábbi ott tartózkodása alatt Stephane-nak már volt alkalma röviden megismerni Brian tanítványát, Marcelt. A fiú ígéretes tehetség volt, s nem is leplezte, hogy jelenleg egyetlen célja az olimpiai arany megszerzése. Mindazonáltal tiszteletteljesen viselkedett Stephane-val, aki Briantól csak így vált el: „Majd meglátjuk”.
- Jó reggelt, mester!

Mélázásából tanítványa hangja mozdította ki. Lepillantva látta, hogy a fiú ledobja cuccát és máris megkezdi a bemelegítést. Elégedetten látta arcán az eltökéltséget, azt az akaratot, mely mindennap hajtotta, reményei szerint egyenesen az olimpiai dobogó csúcsára. Stephane nagyon szerette Christophe-t, akinek neve ugyanaz volt, mint az ő öccsének. Nem csak emiatt kötődött azonban a fiúhoz: a becsvágya, türelmetlensége, és nagy adag bizonyítási vágya miatt mestere fiatalkori önmagát látta benne. Bár ő már bejárta a fél világot, edzett az Egyesült Államokban, és régi álmát megvalósítva elvégezte az egyetemen az építészet és design szakot, úgy vélte, nagyon hasonlít rá tanítványa. Minden erejükön azon voltak, hogy a néhány héten belül megrendezésre kerülő olimpián a legjobb helyezést érjék el. Ehhez minden esélyük megvolt, mégis akadt két személy, akik ezt megakadályozhatták: Marcel és mestere. Stephane jól tudta, hogy a két francia szeme előtt is az arany lebeg, s ők is végsőkig elszántak. Igyekezett hát tanítványát mindennél jobban motiválni és tudása legjavát átadni neki. Christophe és Marcel igen rossz viszonyban voltak egymással, több szóváltás is lezajlott már köztük versenyek idején. Edzőik nem győzték csitítani őket, az ellenszenv azonban megmaradt. Stephane határozottan remélte, hogy a győzni akarás végül jó hatással lesz Christophe-ra, és a fiú végül eléri céljait. Felállt és odasétált a becsületesen melegítő fiúhoz.

- Hogy érzed magad ma reggel?- kérdezte.
- Őszintén? Úgy, mint aki mindjárt megnyeri az aranyat!- vágta rá Christophe magabiztosan, majd elnevette magát.
- Úgy legyen- bólintotta mestere elégedetten.
- Ha nem úgy lesz, és az a francia előttem végez… én megölöm magam, de előtte kitekerem a nyakát!- kiáltotta a fiú.
- Ilyenre ne is gondolj- nézett rá Stephane szigorúan. – Hányszor megbeszéltük már ezt?
- Bocsánat, mester… nem gondoltam komolyan- mentegetőzött Christophe. – De tudja, hogy ki nem állhatom azt az önelégült képét!
- Tudod, egyszer régen én is hasonlóan éreztem valaki iránt… ma jó barátom – mondta csendesen Stephane.
- Ki az?- kérdezte a fiú kíváncsian. - Mondja már, én ismerem őt?
- Hosszú történet… de érdekes is- felelte mestere titokzatosan. – Talán nem ez a legjobb időpont, hogy elmeséljem. Csak azt akartam mondani, hogy ne írd le Marcelt, és próbálj meg barátságosabban viseltetni az irányába. Sosem tudhatod, hogy később mit hoz a sors…
- Rendben van- legyintett tanítványa-, de hallhatnám azt a történetet?
- Tudod mit? Elmondom, ha megnyered az olimpiát. Addig még van három heted. Ha kell az arany, és akarod a történetet hallani, eddz szorgalmasan. Megegyeztünk?
A fiú kis ideig tűnődött, arcán egyszerre tükröződött a mohóság, a kíváncsiság és eltökéltség kifejezése. Felnézett, és mosolyogva bólintott.
- Igen, mindkettőt akarom. Megegyeztünk, mester!
- Helyes beszéd- kacsintott vissza Stephane. – Nos, akkor lássuk azt a négyfordulatost!

VÉGE