Rémálom és boldogság

Felriadok álmomból. Szakad rólam a víz, légzésem szapora. A szülés óta kínoznak a rémálmok. Minden éjjel végig élem a szülés perceit és az utána következő kínzó órákat élet és halál határán. Lehet, hogy pszichológushoz kéne fordulnom; ez már nem egészen normális. Azóta már eltelt egy hónap; a picit hazahozhattuk már, bár még nagyon kicsi és gyönge. Hat hónapra született. Az orvosok nem sok esélyt láttak rá, hogy életben marad, mégis megtörtént a csoda. Még csak 2,5 kiló és szinte egész nap alszik, de nagyon jó baba. Megismeri a hangom és az apjáét is. Daniel nagyon sokat van vele, majdnem többet, mint én. Most is, ahogy körülnézek, látom, hogy Christopher szobájából halvány fény dereng. Hallom a halk dúdolást, amivel Daniel nyugtatja a kicsit.

Kimászok az ágyból, és a széken hagyott törölközőben megtörlöm az arcom és a mellkason. Elképesztő, mennyire leizzaszt az ijedtség. Fejemet csóválva a gyerekszoba ajtajához lépek és óvatosan kihajtom. Daniel az ablak mellett áll, vállán a poronttyal, aki édesdeden szopja az öklét álmában. Erről le kell majd szoktatnom, jut eszembe, de már el is felejtem, mert Daniel észrevesz. Rám néz és mosolyog. Pillantásától még mindig kocsonyássá válik a térdem, ugyanúgy, ahogy kapcsolatunk elején, jópár évvel ezelőtt. Ez az érzés terhességem ideje alatt sem múlt el, sőt, csak erősödött. Anyám szégyenkezett is, hogy milyen lánya van, ha még arra a pár hónapra sem képes felhagyni a testi örömökkel. Erre a gondolatra elmosolyodom. Odalépek életem férfiaihoz és átölelem őket. Daniel másik vállára hajtom a fejem és felveszem ringatózásának ritmusát.

- Mióta vagytok fenn? – sóhajtom.
- Már legalább egy órája – súgja.
- Miért nem szóltál?
- Tudom, milyen zaklatottak az éjszakáid, nem akartam, hogy feleslegesen felkelj. Csak pelenkát kellett cserélni és inni egy kicsit. Aztán itt ragadtam.
- Nagyon el lesz kényeztetve.
Daniel megint elmosolyodik.
- Még szép! Amilyen nehezen jött össze; ráadásul fiú.
Csókot lehelek mindkettejük arcára és elindulok a konyha felé inni valamit. Közben eszembe jut Daniel utolsómondata.

Nagyon megszenvedtünk érte. Egy tinédzserkori balesetem folytán azt mondták az orvosok, nem lehet gyerekem. Nem törődtem bele. Aztán találkoztam Daniellel. Mikor komolyra fordultak a dolgok, elmeséltem neki, mi történt velem, de azt mondta, nem zavarja. Összeházasodtunk. Próbálkoztunk mindenhogy; még a mesterséges megtermékenyítést is vállaltam, de csak nem jött össze. Ekkor már két éve házasok voltunk. Feladtuk. Örökbe fogadtunk egy kislányt. Sarah most már négy éves.
Bármennyire szerettük egymást Daniellel, kezdtünk eltávolodni egymástól. Szerelmi légyottjaink észrevétlenül csökkentek, mígnem azt vettem észre, hogy már alig néha alszunk együtt. Elöntött a keserűség. Saját magamat hibáztattam, de érzéseimet nem volta képes megosztani Daniellel.

Harmadik házassági évfordulónk előtt egy hónappal volt unokatesóm esküvője a francia riviérán. Sarah-t is vittük magunkkal, hogy világot lásson, de nem velünk aludt, hanem a bátyámmal. Ott létünk második napjának reggelén kint ültem a teraszon a napsütésben, és a szokásos reggeli gyümölcslevemet iszogattam. Daniel nem sokkal korábban érkezett vissza szokásos reggeli futásából és éppen zuhanyozott. Teljesen belefeledkeztem a gondolataimba és nem is figyeltem, hogy kijött. Egyszer csak ott állt előttem egy szál törölközővel a derekán, csurom vizesen. Nagyot dobbant a szíven, arcomat elöntötte a pír, térdem enyhén remegni kezdett. Pont úgy, mint egy tizenöt éves lánynak az első randin. Ő is hasonlóan érezhetett falatnyi bugyim és topom láttán, mert odajött, felhúzott és magához szorított. Éreztem friss illatát, ahogy lehajolt hozzám és szájon csókolt. Majdnem haraptuk egymást. Felkapott és bevitt a szobába. Útközben elhagyta a törölközőjét, de rá sem hederített, úgysem lesz rá szükség. Lerakott az ágyra és rám feküdt. Pillanatok alatt eltűntek a ruhadarabjaim. Őrült szenvedély kerített minket hatalmába. Szinte fájt, olyan erővel csókoltuk, öleltük egymást. A gyönyör leírhatatlan volt. Hónapok óta nem szerelmeztünk ilyen, sőt, az elmúlt hónapokban csak vágyaink kielégítése történt, ha történt. Ez most más volt. Bőrünk egész felületével éreztük egymást. Csak nagyon lassan sikerült magamhoz térni a kábulatból. Ekkor gyengéden legörgetett magáról és fölém könyökölt.
- És most mondd el, mi nyomja a szíved – nézett a szemembe.

A kulcscsontomat cirógatta, ami nagyon megnyugtatóan hatott. Nagyot sóhajtottam és bevallottam neki afölötti aggályaimat, hogy mivel nem tudok neki gyereket szülni, félek, el fog hagyni. Kinevetett. Gyengéden megcsókolt, majd biztosított, hogy nem azért vett feleségül, hogy holmi ilyen apróság miatt elhagyjon. Kaptam még egy gyors puszit, majd ismét elvonult fürdeni. Utána lopakodtam…
- Azt hiszem, akkor történhetett – mondtam az orvosnak nyugalmat erőltetve magamra egy hónappal később. Kénytelen voltam soron kívül meglátogatni a nőgyógyászomat, mert valami nem stimmelt. Erre ő megvizsgált, majd bejelentette, bármilyen hihetetlen, gyermeket várok. Majdnem kiugrottam a székből örömömben. Figyelmeztetett, hogy nagyon vigyázzak magamra, mert nem tud biztosat mondani még a baba kihordásával kapcsolatban. Szinte meg sem hallottam; már azt tervezgettem, hogyan mondjam meg Danielnek. Végül ráeszméltem, hogy a legjobb alkalom a hétvégi kerti parti.
Végre szabadultam az orvostól és rohantam a vásárlóutcába megkeresni a megfelelő ajándékot. Szemem átsiklott egy bébi bolt cégérén. Megtorpantam és visszafordultam. Egy ötlet kezdett körvonalazódni bennem. Bementem körülnézni. Az eladó segítségével kiválasztottam egy pár cipőcskét és egy rugdalózót.
- Ajándékba lesz? – kérdezte az eladó.
- Nem – ráztam a fejem. – Illetve de. A férjemnek.
Sokat sejtően mosolygott. Megbeszéltük, hogy becsomagoltatja és majd a parti napján érte megyek.

Eltelt a hét, izgatottan ültem Daniel mellett, az egész család előtt és vártam, hogy kibontsa az ajándékom. Azt hittem, szépen, óvatosan bontja ki, ahogy szokta, de most egyszerűen feltépte a csomagolást. Láttam rajta, hogy egy pillanatra elakadt a lélegzete. Kiterítette a rugdalózót és csak bambán bámulta. Anyám felolvasta a kiesett kiskártya tartalmát: - Drága apukám, 8 hónap múlva már nem csak a ruhámat fogod fogni.
Milyen leleményes, gondoltam és hálásan emlékeztem vissza az eladóra. Daniel végül rám nézett. Sírt, pedig még sosem láttam sírni. Felállt, felkapott a székből és feldobált a levegőbe. Közben folytak a könnyei és magánkívül kiabálta, hogy végre apa lesz. Aztán hirtelen lenyugodott, lerakott és olyan szorosan ölelt magához, mint még soha.

Teltek a hónapok, a pocakom gömbölyödött. Nagyon vigyáztam magamra, mert a korábbi balesetem miatt bármi történhetett. Felhagytam minden sporttal a jógán kívül, és kerültem az izgalmakat. Teljesen azonban nem sikerült. A hatodik hónapban jártam. Éppen Danielt vártuk anyámmal az egyik buszmegállóban. Már megpillantottam a kocsit. A kereszteződésen jött át, amikor hirtelen oldalról iszonyatos sebességgel bevágódott egy kocsi és telibe találta Danielt. Azt hittem, megüt a guta. Összeestem volna, ha anyám nem kap el. Odarohantunk a kocsikhoz. Benéztem és láttam, hogy Daniel eszméletlen és vérzik a feje. Zokogásban törtem ki. Hirtelen olyan éles fájdalom nyilallt a hasamba, hogy térdre estem; ez még inkább tetézte félelmemet. Nem akartam, mindkét, számomra legfontosabb személyt elveszíteni. Anyám által kihívott mentők már úton voltak, hallottam a szirénázást. Daniel felemelte a fejét; kicsit kába volt, de ahogy meglátott a kocsi mellett térdelni, rögtön kitisztult a tekintete. Éppen ekkor újabb görcs érkezett. Összerándultam és felkiáltottam. Daniel, ahogy tudott kimászott mellém. Látszott az ijedtség a szemében. Nem engedte, hogy a mentősök ellássák, inkább sietette őket, hogy minél hamarabb vigyenek kórházba. Újabb fájdalomhullám tört rám. Olyan erős, hogy éreztem, elájulok. Meg is tettem.

Az intenzíven tértem magamhoz. Mellettem Daniel bekötözött fejjel, anya, bátyám és Daniel édesanyja. Mindannyian nagyon meg voltak ijedve. Megpróbáltam felülni, de éles fájdalom nyilallt a hasamba. Kétségbeesetten néztem Danielre.
- Hol van? – kérdeztem rekedten.
Daniel szemében könnyek jelentek meg.
- Az intenzíven, inkubátorban – suttogta. – Élet-halál között – tette hozzá.
Úgy éreztem, mintha kitéptek volna belőlem egy darabot.
Rájövök, már legalább fél órája lent ülök a konyhában. A vizem is rég elfogyott. Beteszem a poharat a mosogatóba, és kábultan visszabotorkálok a szobába. Daniel időközben becsempészte Christophert az ágyunkba, és most mellette fekszik és nézi. Hátulról hozzábújok, érezni akarom teste melegét, hátha megnyugtat. Arcához simítom az enyémet és érzem, ahogy idegeim kigubancolódnak, megnyugszom. Felém fordul, és átölel. Érzem légvételeit a nyakamon. Boldog vagyok, mert végeredményben minden jó lett. Daniel óvatosan megérinti az arcom. Kinyitom a szemem, és a jól ismert félszeg mosolyt látom magam előtt. Csókot lehelek a szájára és mély, eszméletvesztéses álomba esek.