Péntek délután három

Péntek délután három. Hogyan is gondolhatta, hogy ilyenkor még itt találja az orvost? A várószoba kihalt, és ő már vagy tízszer végig böngészte a falra aggatott színes képeket:
-“A bőrgyulladás következményei: kezelés előtt és után…” Hát az “után” sem volt valami bizalomgerjesztő! Van itt még egyáltalán valaki? A körzeti orvos küldte le ide, a reumatológiára. A válla rándult meg a legutóbbi tornaórán. Azóta, ha nem is nagyon, de inkább kellemetlen, tompa fájdalmat érez minden mozdulatnál. Eredetileg úgy tervezte, hogy csak a hatodik órát lógja el, és a délutáni foglalkozásokat. A válla nem fájt úgy, hogy ne bírta volna ki. De ez jó ürügy volt a lógásra és úgy számított, hogy kettőre akár már otthon is lehet.
Szeptember volt, aranyló napsütés. A suli még csak két hete tartott, de neki máris sok volt. Úgy gondolta, hogy csinál magának egy szabad délutánt! Elmegy a haverjaival a tóhoz. Vagy azzal az elsős lánnyal, aki annyira megbámulta őt a tanévnyitón. Abból még akármi is lehet! Ezt itt letudja, és meg lesz az orvosi igazolás, és irány a Szabadság!

De a váró tömve volt, a nevét már felírták, bármikor szólíthatják. A sor azonban sokkal lassabban haladt, mint várta. Az igazolás pedig kelleni fog! A délutáni lógást a nélkül nem úszhatja meg! Ráadásul végleg elássa a magát a tanárnál, mindjárt az év elején!
- Idegbecsípődés lehet, amit kímélni kell - vizsgálgatta a doki.
- El fog múlni? – nézett vissza ijedten a fiú.
- Hány éves is maga? –mosolygott vissza az orvos – Hetvenhat?
- Nem… Tizenhat.
- Ajaj! Ebben a korban még bőven van ideje, hogy elmúljon! De nem árt, ha megnézi egy szakorvos is. Menjen egy emelettel lejjebb fiatalember!
Ez két órája volt. Azóta álldogál itt, az üres folyosón. Az ajtóra ragasztott cetli szerint az orvosnak még itt kellene lennie. Nem merte lenyomni a kilincset. Előbb halkan, aztán hangosabban bekopogott. Nem jött válasz.
A hangra csak takarítónő figyelt fel a hosszú folyosó végéről:
- Ne tessék odalépni, még vizes! – aztán nedves csíkot hagyva maga után ő is elcsoszogott.

De előbb még visszaszólt a válla fölött:
- A doktor úr csak kiment valahová, tessék csak várni, mindjárt jön! És ne zörögjön, mert azt nem szeretik!
A padló már régen felszáradt, de nem jött senki sem. Egyedül volt.
- Minek is jöttem ide? Mindenképp kell valami papír, hogy itt voltam – nyúlt megint a kilincs felé – Valaki csak van itt!
Tényleg nyugodt ez a délután! A Szabó doktor is ezt mondta, amikor délben félredobta a fehér köpenyét:
- Nem hiszem, hogy lenne betegünk ma délután. Maga maradjon csak Annácska, legalább rendben lesz az adminisztráció. Én mindenesetre elugrom, de később majd visszanézek – húzta maga mögött be az ajtót a főnöke. Még hogy “visszanéz”! Nyakamba sózza a munkát, és nem látom hétfőig. De jobb is így. Féléve dolgozott ezen az osztályon. Féléve, amikor a nagy leépítések voltak, még úgy volt, hogy az utcára kerül. De aztán szerencséje volt. Mihez is kezdene most, negyven éves fejjel? Otthon a férje, a két gyereke. Kell a kereset! A Szabó doktor meg igazából nem is olyan rossz főnök. Még hogy majd visszanéz! A nőjéhez ment. Papucsát lerúgva, kényelmesen dőlt hátra a széken, lábával fent tolva odébb az asztalon az üres vázát és az iratkötegeket.
- A feleségének nem hiszem, hogy vinne virágot! Mit csinálhatnak most? Lassan három óra, biztos túl vannak már az első meneten! “Hoztam neked virágot, mutasd meg a…” Ő is de szívesen megmutatná valakinek!

A gondolattól jóleső melegség öntötte el. A köntöse félrecsúszott az asztalra szélének vetett combjain.
- Ha most benyitna valaki! Ő itt, lába az asztalon, himbálja magát a széken. Nem is tudom, mit szólnának? De az ajtó zárva. Ma már nem jön senki sem. Már biztos túl vannak az elsőn. A szék ütemesen ringott, gondolatai messze jártak. Kéjesen nyújtózott el. A mozdulattól köntösének felső gombja leszakadt, s csúszott lejjebb a dekoltázsán.
- A fenébe, hol lehet? – gombolta tovább a következőt – Most majd varrhatom vissza! Negyven éves létemre még egészen kemények a melleim – tapintotta ki az ágaskodó nagy barna bimbókat. A forró elégedettség lassú hullámokban öntötte el.
- Nem is vagyok olyan rossz nő – gondolta – pedig így, két gyerek után. A hasamra ráférne egy ki aerobic – simította végig a testét – de lentebb minden olyan, akár az új. “Akár az új!” A férje szokta ezt mondani azokra dolgokra, amiket megbütyköl, és amik aztán rendre elromlanak megint. Igazi ezermester! De ezt itt. Olyan régen nem szerelte már! Pedig most is kívánja. Néha csak fekszik az ágyon, és érzi a kínzó hiányt. A férje pedig jó ízűen szuszog a fülig húzott takaró alatt.

Most is ezt érzi. A nedvességet, hiábavaló vágyat, a lába közt. A hangra ijedten tért magához. Valaki előbb halkan, aztán egyre türelmetlenebbül kopogott.
- Az a hülye Szabó jött vissza, vagy ki csodát evett ide a fene? – állt fel – Egy pillanat, máris! – az a gomb, épp most. Nyitom már!
- Inkább maradtam volna a suliban! - gondolta a fiú
Maga is meglepődött, amikor az ajtó váratlanul kinyílt.
- Mondtam, hogy mindjárt, minek így dörömbölni? – nézett rá a nő dühösen. Mit akar? A doktor úr már nincs bent – tette hozzá sietve.
- Elnézést… - pirult el – én csak…
Akkor vette észre, hogy kihez is beszél. Az ajtóban egy alacsony szőke nővér állt, talán valamivel fiatalabb az anyjánál. A haja ziláltan lógott a homlokába, azt igazította éppen. A másik kezével a fehér köpenyét fogta össze az álla alatt.
- Bocsánat… - ha már itt volt, ha már várt idáig, eldöntötte, nem megy el üres kézzel! Legyűrve a torkában levő gombócot - ami mindig ott van, ha fehér köpenyt lát - hadarva tette hozzá:
- Csak egy igazolást szeretnék, hogy itt voltam. Tetszik tudni, már három óta várok, és azt mondták, hogy a doktor úr itt lesz és… Ha a nővérke tudna adni egyet!
- Nem vagyok orvos és nővérke sem – mosolyodott el az asszony.
Tetszett neki ez a kamaszos, suta felnőttködés.

Ahogy ott magasodik, ez a hirtelen növésű kamasz, és egészen belevörösödik a mondókájába. Olyan esetlen volt! Hirtelen megsajnálta.
- Na, gyere be! Egy igazolást még én is tudok írni neked. Nem szabadna, de a doktor úr tart néhány aláírt papírt a fiókjában. Hol is lehet? – nézett körül – talán itt az alsó fiókban.
A nővér lehajolt. A rövidre szabott ruha felfeszült gömbölyű tomporán. A két félgömb csupaszon villant a fiú szeme elé. Csak egy pillanat volt, de látta, hogy a nő bugyija félrecsúszott, s az anyag belemélyed a puha, rózsaszín húsba. A csipke mellett néhány szőrszál kandikál ki, és középütt csak sejteni lehetett a forró, izgató mélységeket. A mélységes titkokat, amik annyit kisérték már, szeme mohón itta a látványt. Itt van hát! Ettől vannak a reggeli merevedések, amikor görnyedve lopódzik a fürdőszoba felé. Ez az, ami miatt kitör álmában a heréiben feszülő áradat. Másnap pedig szégyenkezve nézi a frissen vasalt lepedőt, amit anyja terített szégyenlős álmai alá. És a haverok is; akik már biztos többet tudnak erről, mint ő. De ezt soha nem ismerné el! És az a lány is, még a nyár elején, aki az ölébe ereszkedett, míg csókolta. Éjjel a parkban, ott, a mozi mögött. Persze, hogy nem bírta már tovább! Még a nadrágja is átázott, akkora adag volt. Legrosszabbul a lány nevetése esett:
- Pfujj! De hát te elsültél!

Igen, “elsült”. És akkor mi van? Az ő ujja meg nedvesen tapadt, amikor lány kirángatta a kezét a bugyijából. Mert csak a mellét hagyta megfogni, többet soha nem engedett. Mindennek az oka AZ volt! Az amit, most - ha csak egy pillanatra is -, de meglátott… Ez volt az ok! Ami vad forrósággal öntötte el.
- A neved?
Összerezzent a hangra. A nő már az asztalnál ült, kezében tollal és kérdőn nézett rá:
- A neved, a korod?
- Rajnák Gábor tizenhat Sori Gimnázium második bé…
- Lassabban! Nem vagyok gép. Tulajdonképpen miért jöttél ide? Csak lógni akartál? Mi a panaszod?
- A vállam. Már napok óta fáj, de nem vészes.
- Megütötted? Nem vagyok orvos, de ha akarod, megnézem - mosolygott vissza a nő.
Már nem bosszankodott a hosszúra nyúlt délután miatt. Észre vette rég, hogy a fiú átlát a ruháján, és amikor lehajolt, szinte perzselte hátulról a tekintete. Egy nagyra nőt kamasz! Jó két fejjel tornyosodik fölé. Szórakoztatta ez a gyerekes zavar, ahogy itt toporog, és nem tudja, hogy zsebre tegye-e izzadt tenyerét, vagy nem. Tetszett neki, hogy valaki újra meglátta benne a Nőt.

- Megnézem, és még valami krémet is keresek rá neked. Menj be oda a paraván mögé – tuszkolta a fiút a függönnyel elkerített részhez - és vetkőzz le addig!
A krémet hamar megtalálta, nem is kellet keresnie, ott volt az üvegszekrény alsó polcán. A függöny mögül szétguruló aprópénz csörgése, zsörtölődő morgás hallatszott.
- Hálapénzt nem fogadok ám el! – nevetett oda – készen vagy már?
- Igen…
Elérte a fiú illata.
Furcsa, kesernyés illat volt. Igazi férfiillat. “Anna ne legyél hülye!” Mondta magának, mert újra elöntötte az az ismerős fájdalmas érzés, ami már oly régen kíséri. Tudta, hogy ilyenkor mit kellene tennie! Elvonulni valahová, ahol nem látja senki sem. A legjobb a szombat délelőtt, túl a reggeli bevásárláson. Ilyenkor a férje a kocsit bütyköli, és a gyerekek az anyósánál vannak. Egészen övé a lakás. Ekkor a legjobb nyakig engedni a fürdőkádat, jó forró vízzel! Belemerülni, és ott, a hátmosó kefe nyelével… Igaz, ez az eszköz nem épp a legalkalmasabb, de a szükség nagy úr! Azzal csinálja. Óvatos, lassú mozdulatokkal. Közben a zuhanyrózsával is. Olyan jó érezni a lába közt áramló forróságot! Ha véletlen rányitnának, úgysem vennék észre a víz tetején úszó habtól. Igaz, jól esne sikoltani, de nem lehet! Összeszorított szájjal, némán élvez el ilyenkor. Pedig kiáltani szeretne! Érezni magán egy férfi erőszakos, lökődő súlyát. Az illatatát! De most még csak péntek van.

Holnapig még van egy este, és egy éjszaka. De akkor, majd erre a fiúra fog gondolni. Nagy levegőt véve lépett a paraván mögé. A srác a nylonnal borított vizsgáló ágy szélén ült. Majdnem mezítelen volt, csak a zokni és egy boxer alsó volt rajta.
- A farmerod minek vetteted le Gábor? Ugye így hívnak?
- Azt tetszett mondani, hogy…
- Szólíts Annának! Csak azt ne mond, hogy “nővér”, mert azért harapok! – mosolygott rá az asszony.
Mulatatta ez megszeppent, nagyra nőtt kisfiú. Vagy nem is olyan kicsi már? Ahogy ott ül az ágy szélén, a lába majdnem leér a magas vizsgálóról. A teste előre görnyed, széles vállain feszültek a szálkás izmok. Szép, karcsú teste volt! Még nyoma sincs a megalkuvó, tunya zsírpárnáknak. Nem, nem is olyan kisfiú már! Lentebb a köldöke alatt a feszes, napbarnított bőrön már pelyhedzik szőr, és még lentebb. Tudta, hogy már a fiú is észrevette a bámuló tekintetét. De egyszerűen lehetetlen volt nem észre vennie! Ott ágaskodott. Mint a kígyó, amikor bűvöli a zsákmányt. Az alsó nadrág középütt szétnyílt, és hosszan előrenyúlt. A fiúnak erekciója volt. S nem is akármilyen. Mennyire más volt, mint amit eddig látott! Muszáj volt néznie! Az a látvány. Miatta volt. Tudta ezt. Amikor a srácot először meglátta, amikor a nevét kérdezte, már ott vibrált a levegőben. S most itt van, teljes fiatal pompájában, itt az arca előtt! Érezte, hogy elpirul. A forróság a nyakán át, a testén haladt lejjebb, és megáradt, és a bugyija átnedvesesedett.

- Anna, szólíts Annának – rebegte, de mintha nem is az ő hangja lett volna. Olyan messziről szólt.
- Akkor Anna néni…- válaszolt a fiú rekedten. A karja kinyúlt, önkéntelen a nő arcához ért. Egy pillanatra megállt a mozdulat, s talán ha az asszony rászól, akkor nem történik semmi sem. De csend volt, és az ujjak gyengéden simultak tovább, körbevonva a szőke fürtöket. Az asszony boldogan hajolt a meredező vesszőre.
Vessző? Nem inkább bot volt... Vastag és erőtől duzzadó bot! Ahogy körbemarkolta, érezte a tenyere alatt lüktető ereket, a tövén a szálas szőrrel borított herék súlyát. Először csak a nyelvével érintette meg, a végén a parányi hasítékot. Aztán lassan csúsztatta ajkát tovább, körbefonva az érzékeny, bársonyos makkot. A szájában volt. Egész nagyra kellett nyitnia, hogy beleférjen. Pedig, nem, nem szabadna! Mert ő nem “olyan”. De annyira jó ráhajolni! Az idén már negyven; komoly felnőtt nő. Annyira jó ez a torkának feszülő, eleven hús! Két gyerekkel, és férjjel és… Ha megtudnák! Hogy itt... Ez nem is Ő! Családdal, meg otthonnal és… A fürdőszobában a hátmosó kefével.

Nem! Ezt nem tudhatják meg soha! A fiú ágyéka remegett, rázkódott a gyönyörtől. Ragadta, sodorta a hullám.
Átvette a ritmust. Nézte az asszonyt, ahogy újra és újra rábukik. A szája cuppanva válik le a farkáról, hogy aztán benyelje megint. Mi az, amit ilyenkor tenni kell? Golyóiban gyürkőzött, feszült kéj. Szólni akart, figyelmeztetni a nővért… Annát? Hogy vigyázzon, mert már nem bírja tovább! Mert neki már mennie kell. Félre húzta volna a nővér, Anna fejét, de akkor a mohó ujjak megszorították a heréit. Moccanni sem tudott. A vörös rúzsos száj egészen a tövéig siklott. És akkor már késő volt! A csípője nagyot rándult, és kitört.
- Anna… - érintette meg a nő homlokát – Anna…
- Feküdj fel az ágyra, és ne szólj semmit! Mert… mert, elsüllyedek szégyenemben! – akarta mondani - de inkább elharapta mondatot. – Feküdj az ágyra! – lökte hanyatt - Ez már úgy se kell!
Egy rántással szabadult meg fehér köpenyétől, hatalmas mellei előre buktak, ahogy a fiúra hasalt.
Boldogan vette birtokba a fiatal testet. Becézte a széles mellkason barnálló karcos mellbimbókat. Minden rejtett szögletet. Hátrahajolt, végig simított az izmos combokon. Aztán előre, csókolni megint!
- Szeress, szeress! – nyomta a fiú ajkához a melleit – Szívd! Erősebben! A tűz már annyira lobogott benne, a vágy, hogy betöltsék. Alig volt eszméleténél, annyira akarta. Fel egészen, ahogy még sohasem! Szédült. Érezte, ahogy éled a hatalmas fallosz, a megáradt barlangja alatt. Odanyúlt, hogy segítsen. A farok hatalmas volt és kemény.

Megint? IGEN! Megint. Végre benne volt! Úgy ahogy, mindig is szerette volna! Fel, egészen a méhéig hatolt az irdatlan szerszám. Még sosem érzett ilyet! A férjéé más volt, nem ismert még másikat? Nem! Soha. Szűzen ment férjhez. Vagy nem is! Az esküvő előtt már voltak együtt. És jó is volt! De nem így! Nem ennyire! Akkor még, de még tegnap is, azt hitte, hogy ez a legtöbb, amit valaha kaphat. De ez… Másmilyen! A dereka mintha nem is hozzá tartozna. Nem hitte volna, hogy ez ilyen is lehet! Hüvelyének eleinte szokatlan volt a méret. De aztán. A csípője önálló életet élt. Ringott lassan, majd egyre gyorsuló ütemben. Akkor jött a soha nem érzett lökéshullám! Onnan, egészen mélyről... Megszólaltak a harsonák, meg a harangok, ahogy egy könyvben olvasta, valamikor régen. De elképzelni eddig nem tudta sohasem!
- Lawrance…
- Tessék? Mi az? – nézett rá a fiú.
- Semmi, csak egy író… Olvastam egyszer tőle egy könyvet.
- Nem ismerem. Anna! Ez magá… Neked… Jó volt?
- Még soha ennyire! – csókolta vissza a fiút. – És neked?
- Én még szeretném… És engedd, hagy csináljam egyedül!
- Akár el is mehetek… - nevetett rá Anna.
- Tudod, hogy nem úgy értem! Csak én még eddig…
- Tudom, Kedves! Eddig még én sem. Ennyire soha sem. Mondd, hogyan szeretnéd?
- Ülj fel ide elém. Látni akarom közelről!
- Akkor nézzed! – fonta a fiú nyaka köré a combjait – Elég közel van már?

Ott volt a szeme előtt. Ilyen közelről még soha sem látta még, csak a magazinokban, amiket a fiúkkal lapozgatott néhanap… Egyszer utána még versenyt is rendeztek. “Van kalapja –nincs kalapja”… De csak egyszer! Ez olyan buzi-dolog. De most ott volt élőn, és elevenen! Magába szívta az illatát. A kis rózsaszín ajkak, mint vékony kagylóhéj, és feljebb a duzzadó… Mi is? Klitorisz. Apa orvosi könyvéből tudta a latin nevét. Titokban csente el. Aztán ott felejtette a vécében. Még csak tizenkét éves volt és nagyon kikapott. Ott volt. Óvatosan érintette meg a nyelvével. Anna megrázkódott. Megállt egy pillanatra, de ahogy az asszony a hajába túrt érezte jó úton jár.
- Még… Ne hagyd abba! – búgta a nő.
Folytatta, egészen belemélyedt a nyelvével… Puncit nyal! Igazi, nedves puncit! Ha ezt valakinek elmesélné. De tudta, hogy nem fogja sohasem! Anna úgy szorította, tépte a haját, hogy már fájt. Aztán egyszerre elengedte és hátra dőlt:
- Ilyen nem lehet! Elfáradtam, hulla vagyok.
- Nem! – szólt rá a fiú – Kérlek, gyere!
Mint egy pihét kapta fel az ágyról és állította le a földre. Mögé állt, derekát előre hajlította az íróasztalhoz.
- Mit akarsz? – fordult volna vissza. De fiú a tarkójánál markolta. Erős volt. Férfiasan erős.
- Maradj így! Most így akarom.

Ott állt terpeszben az asztalnak dőlve, háta mögött a fiúval, aki ott gyömöszölte.
- Ne segítsek? Eltéveszted a bejáratot!
Nem engedte. Keményen feszült fenekének két gömbje közé, és ő mozdulni sem tudott.
- Biztos ott akarod?! – nyögött fel fájdalmasan, de már nem volt értelme a vitának.
A gyűrűsizom lassan engedett.
- Kérlek, ne nyomd belém mind, mert szétrepedek!
Azt hitte, jobban fáj majd. A nagy tenyér a tomporára csúszott, aztán a másik is, előre a lába közé. Nedvesség folyt végig a combjain. Már majdnem benne volt! Hallotta, hogy a fiú is sziszeg a szorítástól, de rendületlenül mozgatja tovább. Aztán kivonta, és betette megint. Másodszorra már egyáltalán nem fájt, és amikor a pénisz újra átfurakodott a szoros gyűrűn, már kellemes volt. Harmadszorra pedig… Úgy gondolta, hogy ilyen csak egyszer lehet! De ott volt megint! A fiú ujjai elől, és hátul a farka. Úgy dolgozott, mint a gőzdugattyú!

Megint érezte a mindent elsöprő orgazmust! De még nem volt vége; sorban jött a következő! Aztán már nem számolta… A térde megrogyott, s ha nincs ott az asztal, akkor összeesik. Sikoltott. Mióta is? Nem tudja.
A világ elsötétült. Megszűnt létezni. Aztán később, lomha foltokban visszatért. Az utcai lámpák már felgyulladtak. Szeptember volt, korán sötétedett. Az ajtóban még egyszer utoljára megcsókolták egymást. Elváltak. És minden maradt a régiben. Ha néha összefutnak véletlenül az utcán, a nő másfelé fordul. A fiú pedig az orra alá motyog egy tétova “kezét csókólom”-ot.