Ösztön?

Az ablaknál álltam, és kifelé bambultam. Kint már egy perce esett a hó, jól látható pufók pelyhekben. Már épp ideje volt, hisz az egész város erre vár, már egy hete. New Jersey-benn általában október elején már kisebb hóviharok kavarognak, de ezekben az években! Ma már semmi nem ugyan olyan, mint régen. A környezetünket szennyezzük, a természet pedig eltűrt mindenféle ostobaságot, amit az emberi lény kifundált.
Eddig tartott, elfogyott a türelme. Amikor reggel, vagy este bekapcsoljuk a televíziót, netán a rádiót egy kiadós dugóban, mit hallunk meg először?
A természeti katasztrófák sorozatos pusztításait. Tornádók, hurrikánok, árvizek, földcsuszamlások, rengések. Mind-mind olyan jelenség, melyért mi vagyunk felelősek, és mégis kezünket széttárva várjuk a megváltást.

Megcsóválom a fejem, és visszafordulok az íróasztalomhoz. Tegnap rakott rendbe mindent a titkárnőm, Brenda az-az Miss. Aranykacsó, de már most látni a rendetlenséget. Az ebéd folyamán leettem egy dossziét málnás fánkkal, délután pedig kávéval öntöttem végig a szőnyeget. Tudniillik elbóbiskoltam egy pillanatra, és mire odapillantottam, már végigcsorgattam a kedvenc, puha, sötétvörös szőnyegemet.
A fenébe is, miért nem tudok odafigyelni?

Kiveszem a kezeim az öltönynadrágom zsebeiből, és arrébb rakosgatok egy pár papírt, hogy legalább ettől ne kapjon szívbajt, ha késő délután benéz majd. Hátralépve megcsodálom művemet, és egy apró bólintással megállapítom, hogy egész jó munkát végeztem röpke másodpercek alatt. Még arrébb igazítok egy üvegkockát, amibe jelentéktelen emberek jelentéktelen képeit gravírozták bele, majd rápillantok az ajtó felett lévő órára. Fél öt múlt három perccel nekem pedig már semmi dolgom nem akadt. Lerendeztem a telefont Mr. Takamudával, azzal az elhízott seggfejjel, sőt beszéltem a külsős ügyosztályról Mrs. Brecksteinnel, akinek olyan furán kanyarodik a szemöldöke. Szegény, biztos sokat csúfolhatták az óvodában.

A légkondicionáló gyönge kis huzata megcsapja az arcom, én pedig ismét az ablak felé fordulok. Az irodaház a város talán legmagasabb, ha nem is a legimpozánsabb épülete, és pont rálát a Cheesequake első fáira. Nyáron mindig a parkban töltöm az ebédszünetet, ahol az édesanyák tologatják gyermekeiket babakocsikban, suhancok játszanak a szökőkútban, idősek olvasnak újságot, vagy épp sakkoznak. A kisrétre szoktam kiülni, ahol madarak röppennek melléd, hogy elfogyasszák az ebéded morzsáit. Bizony, a nyár mindig szép a parkban.

Hát még a hó! Meg kell, mondjam, sokkal jobban szeretem a havat, mint az ősz csupasz leveleit. Télen az egész park magára húz egy tejfehér paplant, és alszik egyet. A fehér táj olyannyira lenyűgöz, hogy sokszor órákat sétálok magamban dúdolgatva egy kiválasztott kis ösvényen, majd beülök a déli kijárat mellett lévő presszóba egy kávéra. Na jó! Lebuktam. Néha még egy krémest is behabzsolok.
Nagyot sóhajtok a hatalmas ablak előtt, melyet csak sok év után tudtam megszokni. Régen olyan ijesztő volt, hogy szinte bármerre néztél olyan érzésed lett, mintha akár mikor kirepülhetnél a szabadba. Vagy kieshetnél. Ne vitatkozzunk melyik a rosszabb.
Már-már azon gondolkozom, hogy azonnal fogom a sálam, és lemegyek gyúrok egy hógolyót, amikor kopogtatnak.

- Tessék.
Fordulok a belépő felé. Titkárnőm az, Brenda. Ahogy mindig, most is elámít az a komoly karikatúra, amit magával hordoz mindenhova. Szűk, de kellemesen utat engedő blúz, finom tapintású apró szoknya, mely alól kivillannak meztelen lábai. Formás lábak ezek, melyeknek a látványa azonnal feldobja a rosszul indult napjaimat.
- Csak nem a hóesést nézi? – kérdi miközben fürgén az asztalomhoz, lépked, és felkap egy pár papírt. Körbenéz az asztalon, hogy felmérje a terepet, mi mindent kell majd holnap elintéznie. Megakad a szeme a folton, a vörös szőnyegen, majd arra a legépelni valóra, amit egy sárga cetlire tűztem neki.
- De bizony. Kedvem lenne kimenni egy kicsit – bólintok, és visszafordulok az ablakhoz.
Kint már szépen ellepte a hó az utcát, meghintette bőven a fákat, a villanyoszlopokat, az autók tetejét. Lassan nehézkes lesz a közlekedés. Vajon mikor ér ide Miranda?
- Elnézést Jack… - halkan szólal meg, sokkal halkabban, mint ahogy általában. Visszaperdülök az asztalom felé, és mosolyogva felhúzom a szemöldökömet.
- Mondja csak.
- Tudja, holnap van egy kis összejövetel a Baily’s-ben, amire meg vagyok hívva. És, nem érnék oda, ha…
- Ne is folytassa – emelem fel bal kezem, és kilépek az asztal mögül. Ha diktálni szoktam, mindig mászkálok. És ehhez kell egy kis hely.
- Köszönöm – a kislányosan elpiruló mosoly láttán csaknem én is vörösödni kezdenék, amikor halkan üt egyet az óra. Fél öt van.

Míg a lány megkerüli az asztalt, én a kanapé felé veszem az irányt, szépen lassan sétálgatva. Igen, tisztában vagyok a pirulás okával, és ez cseppet sem tesz boldoggá. Hát ilyen főnök lennék én? Nincs más dolgom, negyed óra alatt bőven le tudom neki diktálni, amit holnap túlórában kellene neki. Pislogok egy párat, majd kihúzom magam, veszek egy pár mély levegőt, és odapillantok, megnézni, kezdhetem-e.
- Kezdheti uram – szól a hatalmas, fekete, és roppant mély székemben elmerülve. Arcán még mindig ott a halvány pirosodás, mosolya letörölhetetlen. Önkéntelenül is lejjebb siklik a tekintetem, titkárnőm dekoltázsára. A szomszédból az egyik unkatárs, akivel együtt szoktam biliárdozni nem egyszer, hívta fel a figyelmemet Brenda tökéletes idomaira, én mégse vettem észre.
Titkárnőm halkan elköhinti magát, és még mindig mosolyogva kérdőn néz rám:
- Uram?
- Öhm – pislogok újra zavartan, majd elfordulok, hogy tisztázni tudjam a gondolataimat. Ennyire nem lehetek idióta. A feleségem negyed óra múlva jön meg taxival, és már mehetünk is fel a hegyekbe. A hétvége csodásnak ígérkezik. Mindent megkaphatok, amit csak akarok.
„Nem, nem mindent. Brendát nem.” Szól egy kis hang a fejemben, én pedig intek egyet, hogy elzavarjam a gondolatot.
- A cég alapkitűzései felmelegedtek a Naprakész project alkalmával. Dr. Zentron klimatológus… - és ezzel megkezdtem a diktálást.

Brenda készségesen javítgatta gépelés közben a nyelvi hibáimat, néha hozzátoldott egy-két mondatot, néha kiegészítette a tőmondataimat. A diktálás közben pedig járkáltam, ő pedig valahogy kényelmetlenül ült. Nyilván nem az ő testmagasságára volt beállítva a székem, így túlságosan ki kellett magát húznia. Aztán ide-oda ficánkolt a széken, mintha áramot vezettek volna a bőrhuzatba. Formás lábait pedig hol erre, hol arra pakolgatta.
- Rosszul ül Brenda?
Kérdeztem rá, mikor már nagyon idegesített. Hosszú volt a hét, és az, hogy egy ilyen finom kis nő itt játszadozzon velem, nem illett sehogy sem a képbe.
- Dehogy! Nagyon kényelmes ez a szék – villantott rám ismét egy mosolyt. Aztán már fordult is vissza a monitor felé.

Folytattam a diktálást, és folyton néztem az órát, de az sehogy sem akart továbbmenni. Mintha megállt volna. Lazítottam egyet a nyakkendőmön, mert elkezdett melegem lenni. Lopva a légkondicionáló beállító panelje felé nézte, de az szabályosan működött. Még mindig volt tíz kerek perc, és Brenda megigazította magán a blúzt. Ez pedig azt jelentette, hogy végigsimított a legfelső gombjától a legalsóig.
Még mindig szövegeltem, abban a pillanatban csak folyt belőlem a szó, és teljesen máson járt az eszem. Miért simogatja magát a főnöke előtt? Mi volt ez? Istenem, megint áttette a lábait.
Finom kis lábaival letolta magáról a könnyed kis cipőt, és az asztal alá tolta. Ezt nem vettem észre, ugyanis a szőke haját néztem, ami így hátrakötve kiemelte arcának lágy vonalait. Az ablakon beestek az utolsó fények, ezzel egy időben, az irodámban leoltódott minden lámpa. Fényérzékeny automatavilágítás volt. Akkor kapcsolt ki, és be, amikor a gépnek tetszett.
- Nos, ezen felül a hatóság felkéri a munkáltatót, hogy kezeskedjen…
Diktáltam tovább, tovább lépkedve. Az órára néztem, és megdöbbenve vettem észre, hogy mindössze pár perce diktálok.
Az ajtóra néztem, majd a lányra, aki felpillantott rám, megnézve mire várok. Ugyanis elhallgattam. Nem jutott semmi eszembe, amit lediktálhattam volna.
Tekintetünk összetalálkozott, ajkai lassan szétnyíltak, szinte könyörögve, hogy csókoljam meg.

Egy pár lépéssel az asztalnál voltam, meg is kerültem. A lány pedig csak követett a pillantásával, de nem tett semmit.
- Álljon fel.
Parancsoltam halkan, mire ő szinte rémülten, remegve felállt. A gép pityegett egyet, majd lefagyott, én pedig odahúztam magamhoz a lányt. Tűzforró volt a teste, szinte égetett, úgy csókolt, ahogy egyetlen feleségem, egyetlen szeretőm se. Átfogtam a derekát, és egy mozdulattal kibontottam a haját. Mézként csorgott szét a vállain, néhány szál a homlokába, amitől még ártatlanabb volt.

- Uram, én… - hebegte, szinte tiltakozóan, mint aki tűzhöz nyúlt, de én csak halkan csitítgattam:
- Nincs semmi baj. Nincs semmi baj…
Ezektől a szavaktól mintha megnyugodott volna, és lenyúlt a nadrágomhoz, másik kezével pedig kigombolta az ingemet.
- Csak finoman.
Suttogta a fülembe, és láttam, ahogy valami megcsillan a szemében. Lecsókoltam könnyeit, és az ablaknak nyomtam.
- Csak finoman.

Finom voltam, és finom volt ő is. A fellobbanás gyors, és tökéletes volt. Másodszorra remegve kérte, hogy húzzam magamhoz, és tartsam ott örökre.
Micsoda képtelenség, amikor pár perc múlva lent kell lennem a feleségemnél. Megigazítottuk magunkon a ruhákat, megkötötte ismét a nyakkendőmet, és kiment a mellékhelységbe.

Hosszat, és mélyet sóhajtva az ablakhoz léptem. Kint még mindig esett a hó. A bejárathoz egy sárga taxi hajtott, a tetejét olyannyira elborította a hó, hogy alig látszott a felirat. Még egyszer végignéztem a parkon, majd az ajtóhoz léptem, és köszönés nélkül mentem le a hallba. Mikor kiértem a hideg levegőre, és felhúztam a kesztyűm kezdett derengeni, mit is suttogott Brenda.


Pár nap múlva raktam csak össze a képet. A csinos kis Brenda azért kínálta fel magát, mert azt hitte, meg akarok válni tőle. Az egyik munkatársa beszélt neki mindenféle ostobaságot egy lehetséges frissítésről. Előző héten pedig véletlenül meglátta, amint aláírom a takarítónőm felmondási lapját. Miért nem kérdezett meg? Szegény kislány.