Mindennek van oka!

Viszonylag meleg, tavaszi nap volt. A sulival a szomszéd faluban voltunk gyereknapi rendezvényen. Mindenki jól érezte magát. Mindenki, kivéve én. Volt rá okom, és iszonyúan kellemetlenül éreztem magam.
Hát, igen, kedves Olvasó, jól gondolod, hogy fiú is van az ügyben. És a legjobb barátnőm. Régen tudtam, hogy Petinek tetszik Lilla, de próbáltam azt mondani, hogy: „-Áh, semmi komoly nem lehet belőle!”. Tévedtem. Lehetett. Lilla szakított a régi barátjával, mert az nem foglalkozott vele. Persze Peti élt a lehetőséggel, s gyorsan rárabolt a barátnőmre. A szemem előtt. Sőt! Még tőlem kérdezte meg, hogy lehet-e esélye Lillánál. Nem válaszoltam. Nem tudtam. (Vagy nem akartam?)

Szóval miután megjelentek a büfé előtt kéz a kézben, betelt a pohár. Úgy éreztem, valami elszakadt bennem, ott legbelül. Könnyezni kezdtem, s tudtam, hogy nem maradhatok, mert valami őrültséget csinálok. Felkaptam a cuccomat, és feltűnés nélkül futásnak eredtem.
„- Negyed kettő. Huh, most pont megy busz hazafelé!”
Valaki futott utánam, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.
Siettem nagyon. A buszmegálló a főút másik oldalán volt.
„- Uramisten! Ott a busz!”
Szétnézés nélkül rohantam át az úton. Kár volt. 15 m-t repültem.
Megpróbáltam kinyitni a szemeimet, de csak pici résnyire sikerült. Kerestem a fényt, de valaki állt fölöttem, aki eltakarta. Egy fiú. Peti. Maradék erőmből már csak annyira futotta, hogy megkeressem a kezét, és azt mondjam:
- Nem a te hibád!
Aztán csend és sötétség. Egy sötét alagúthoz hasonló élmény. Aztán megint fény.
„-Jé! Megint itt vagyok! Valami nincs rendben… ki az ott a földön? Én . Én, és ott van Peti is. Te jó ég!”

Nem meghaltam meg, de eszméletlen voltam. Figyelem tovább az eseményeket. Fentről, valahonnan az égből. Két orvos jelenik meg, és próbálják elvinni onnan Petit, de nem sok sikerrel. Folyton csak azt hajtogatja, hogy: „-Az én hibám, az én hibám!” Még mindig a kezemet szorongatja. Végre sikerül elvonszolni onnan az egyik orvosnak. A másik odamegy a testemhez. Kiabál, azt mondja, hogy hozzanak oxigénmaszkot. Gyorsan hordágyra raknak, és már száguld is a mentő a kórházba.
Megérkezik a két barátnőm. Nem tudják mi történt. Hallgatom, mit beszélnek.
- Mi történt itt?
- Biztos valami baleset! A sérültet már elvitte a mentő.
- Huh, szegény! – mondják kórusban a lányok.
- Anita hol van? Lesz mit mesélni neki! Igazi baleset, meg mentő!
Hát, igen. Lenne mit mesélniük. Osztályfőnököm is itt van. Zsebkendővel a kezében közli a lányokkal, hogy mi történt. Grétinek az arca se rebben, de Lilla keserves sírásra fakad.

- Ez az egész miattam van, meg amiatt a bunkó miatt! Soha nem akartam vele járni!
- Hát, akkor miért nem mondtad? Te teljesen madárnak néztél engem?! – lépett oda az égszínkék szemű fiú.
- Te… te… hallottad, mit mondtam?!?
- Igen, és most már megértem miért is szakított veled Pocsai. Tudod, Anita nagyon a szívemhez nőtt mostanában, de te teljesen szétzúztad a gondolataimat! Az én hibám, hogy a halál küszöbén áll!
Ismét sírva fakadt. Ez mondjuk túlzás volt. Nem is a halál küszöbén! De most hirtelen, valami elkezdett visszahúzni… elsötétült minden.
Hirtelen iszonyú fény… mi a fene ez? Mozdulnék, de nem tudok. Valami nagyon nehéz és visszatart. Balra fordítom a fejem… uramisten! Egy kórházba vagyok, asszem. Kinyitom a szemem teljesen. Egy mosolygós nénike leoltja azt a lámpát, ami az előbb a szemembe világított. Kérdi, hogy fáj-e valamim. De én ügyet sem vetve kérdésére halkan, szinte tátogva megkérdem:
- Mi történt?
- Elgázolt egy autó. De ne félj. Rendbe jössz.
- Nem érzem a lábam… miért?
- Tudod, az orvosok megoperáltak…
- … és nem tudok majd járni?!
- Dehogynem! De most pihenned kell.
Injekciós tűt vesz elő. Szólnék, sőt kiáltanék, hogy ne, de nincs erőm hozzá.
*
11 órát aludtam. Az első mondatom miután felébredtem az volt, hogy:
- Anyukám hol van?
- Nyugalom kislány, anyukád épp most küldtem haza. Egész nap itt volt, de te aludtál. Majd reggel bejön ismét.
A falióra hajnali 2 órát mutatott. A nővérke megigazította a fejem alatt a párnát. Beszélgetni szerettem volna valakivel.
- Volt bent valaki még nálam, míg aludtam? Vagy csak anyuék?
- Anyukádékon kívül senki sem.
Tehát eszükbe sem jutok. Se Petinek, se a barátnőimnek. Ez mérhetetlenül elszomorított. Ettem, de már attól is annyira kimerültem, hogy ismét elszenderedtem.
Reggel édesanyámmal is beszélni tudtam, mi több, az egész osztály meglátogatott. Csak Peti nem volt köztük. Azt mondták, beteg. Az osztályom nagyon felvidított. Tibiék hoztak egy csomó édességet, meg beszámoltak az elmulasztott angol órákról. Lilla… hát, ő nagyon csendes volt. Ott maradt még velem, de a többieknek sajnos menniük kellett.
- Lilla. Most őszintén. Szereted te Petit? – kérdeztem megtörve a csendet.
- Én… nem tudom. Nem. – nyögte ki végre.
- Akkor miért jártok? Csak hogy féltékennyé tegyetek?
- Nem! No! Nein! Csak szórakozni akartam vele egy kicsit. Tudod, a múltkor nagyon szemét volt velem, és megalázóan beszélt rólam. Bosszúból akartam…
-…bosszúból? De hisz ez őrültség! Nem játszhatsz az emberek érzéseivel bosszúból!
- Értem. Én már megtanultam a leckét. Hidd el, nem csinálok többé ilyet.
- Remélem is.
És megölelt. Úgy, ahogy egy igazi barátnő. Nem képmutatóan, nem haszon lesve. Hanem őszintén. Ez nekem nagyon sokat számított.

Két hét múlva már haza is engedtek a kórházból. Iskolába is mehettem volna, de volt egy dolog, ami sokkal fontosabb volt számomra. Meglátogatni Petit.
Becsengettem. Az anyukája nyitott ajtót. Kedvesen betessékelt Petihez. Aztán otthagyott. Alig hittem a szememnek. Az a fiú, aki máskor az osztály legmenőbb fiúját alakítja, és mindig ad a megjelenésére most pizsamában, nyakig betakarózva fekszik az ágyában. Mellette zsebkendő, és a fél patika.
Leültem egy székre az ágya mellé. Valahol mélyen, reménykedtem, hogy alszik. De nem.
- Anita?
- Öö… igen, én vagyok. Hogy vagy?
Megkérdeztem, holott már láttam a választ.
- Szarul. – bökte ki halvány mosollyal az arcán.
- Tudom. – vigyorodtam el.
- Akkor minek kérded? – kérdezte röhejes hangon.
Ezt már nem bírtam. Egyszerűen kibukott belőlem a nevetés. Meglepődtem, mert ő is nevetni kezdett. De azután kerek perec a lényegre tértem.
- Szereted Lillát?
- Nem – vágta rá ijedten - Rájöttem milyen is valójában. Becsapott. Haragszom rá nagyon.
- Én nem. – mondtam.
- Nem? És rám? Rám haragszol?
- Nem. - válaszoltam szelíden – Soha nem tudtam rád igazán haragudni.
- Nem? Pedig én… undok voltam, mert kihasználtam, hogy szeretsz.

Lehajtottam a fejem. Tudta, és mégis játszott az érzéseimmel.
- Szeretsz még? – kérdezte olyan halkan, hogy alig hallottam.
„- Szent egek! Most mit mondjak? Igen, igen, igen, de, de, de… ?!”
- Igen, szeretlek.
- Még ezek után is? – kérdezte meglepetten.
- Ezek után is.
- Anita, Anita. Nem vagyok én elég jó neked…
-… hát te ne lennél jó nekem? Szerintem inkább fordítva. Te nem szeretsz.
- De. Szeretlek.

Leesett az állam. Ez derült égből villámcsapás volt. Erre vártam már évek óta, hogy valaki ezt merje mondani, de most egy picit mégis megijedtem.
- De mégis mit szeretsz bennem? Olyan elefánt vagyok, és szemüveges, és okoskodó és gyerekes és…
-… és én éppen ezt szeretem benned. Nem hiszed el?
- Elhiszem, de eddig felém se néztél szinte. Most így hirtelen…
- Ott volt Pocsai. Tudom, hogy cikizett volna, ha megtudja, hogy járnék veled. De most már ő sem érdekel.
- Ott volt Lilla is… - mondtam szomorúan.
- Igen, talán ő is, de őt soha nem szerettem igazán. Csak menő lettem volna, mert mindenkinek ő kell. Kibékültetek?
- Igen, mert össze se vesztünk – mondtam mosolyogva.
- És most járnál velem?
Padlót fogtam. Soha nem reméltem hogy ezt pont tőle fogom hallani.
- Persze. Nem kérdés.

Akkor tényleg úgy gondoltam, hogy véletlenek nincsenek, és mindennek megvan az oka. A balesetemnek, a betegségének, Lilla természetének, és annak is, hogy ott és akkor ezt mondta nekem. Hidd el nekem, soha ilyen boldog napom nem volt.
Még most is jó barátok vagyunk Lillával, és még mindig járunk Petivel. Asszem ezt nevezik Happy End-nek! Sok szerencsét neked is!